Túl azon, hogy ez milyen jól hangzik, és kihúzott testtartással, duzzadó keblekkel fogadjuk és raktározzuk el a minden irányból ránkzúduló elismerést, bizony-bizony jólesik, még akkor is, ha a szólamban itt-ott még most kihallatszanak a károgó hangok. Szerencsénkre az a közel 150 ezres nézősereg, amely az első hét nap során kilátogatott – a tehetséges alkotóink által megépített vagy újjáépített – létesítményeinkbe, minden várakozást felülmúló hangerejével elnyomta ezeket a fals hangokat.
Bár a Magyar értelmező kéziszótár a jelzők garmadáját sorolja fel, mégis gondot okoz kiválasztani az igazán megfelelőt, amivel jól jellemezhetők lennének a versenyzőket méltán buzdító nézők-szurkolók. A hát borsó-dzik, gombóc szorul a torokban, a karok emelkednek; a tenyerek pirossá színeződnek, ahogy egymáshoz verődnek, a szemek gyanúsan elvörösödnek, egyszerre sírunk és nevetünk. Igen, mert a sport, a küzdelem, a versengés ezt képes kiváltani az emberekből. Azokból az emberekből, akikről azt hittük, hogy a 21. század taposómalma már minden érzelmet kiölt belőlük. Elég csupán, ha egy magyar versenyzőt beszólítanak, hát még, amikor feláll a rajtkőre. Ekkor azt hisszük, a hangerő már a non plusz ultra szintet érte el, de nem, mert mikor hazánk leánya az élre úszik, és győztesen falat ér, akkor érjük el azt a hangerőt, hogy egy ágyú elsütése ehhez képest csak halk sustorgásnak hat.
Igen, ezt megtapasztaltuk, megtapasztaltam, amikor Hosszú Katinka győztesen állította meg benyúlásával az Omega időmérőjét, és mivel ezt hamarabb tette, mint bárki a döntő mezőnyéből, boldogan viseltük a halláskárosodás veszélyét. Most jó magyarnak lenni a medencében és a nézőtéren is. Tömören szólva a hangulat lenyűgöző, fantasztikus, káprázatos, megható, szinte embert formáló.
2017. 07.28. (XXI/30)
