Vasárnap egy ember pofon vágott egy másikat. Köznapi esetről is lehetne szó, de mivel a dolognak több millió szemtanúja volt (és még több kíváncsi tapad rá utólag) a sértett színész öklének találkozása a viccelődő műsorvezető arcbőrével máris beiratkozott a történelembe.
És közel sem csak a bulvármédia történetébe. Will Smith az Oscar-díjátadón a színpadra rohant, mert feleségét (annak hajhiányát) viccelődve említette fel Chris Rock műsorvezető. Will felrohant tehát és azzal a lendülettel behúzott egy jókorát az egybegyűlt közönség esti mulatságáért szerződtetett munkatársnak.
Nem túl nagyot. Kiserkent vér és földre esés legalábbis nem volt a kamerák tanúsága szerint, de a teremben (gondoljuk) megállhatott a levegő, kicsit.
Tudjuk jól, ma már nincsenek objektív tények. Csak különböző olvasatok. Helyzetfüggő események, eltérő narratívák. Ezekből emelünk ide párat, hogy mi is történhetett aznap este a fényes selymekbe öltözöttek között.
A sértett férj jogos reakcióját láttuk. Ez a hagyományos, mondhatni konzervatív változata a tényeknek. Eszerint az egész mélyen érthető, a család fizikai vagy verbális védelme minden családfőnek nemhogy alapvető joga, egyenesen kötelessége. Rendben van tehát a dolog, nagyon is. Annyit mindenki megérthetett legalább, hogy van még tartalma a házastársi szöveteségnek, akármilyen világot élünk is.
A közéleti agresszió tipikus megnyilvánulásának lehettünk tanúi. Hogy a stressznek előbb-utóbb ki kell törnie. Hogy a nyilvánosság folyamatos nyomást helyez az emberre, (legyen az színész vagy politikus) ami ki fog robbanni - akár egy váratlan ponton - s hogy a média (ami nem kis részben ezt a nyomást előidézi) a végén megint jót kaszál a dologból, hiszen az esemény nézettsége-hírneve megugrik jócskán.
Egy újabb amerikai kulturális forradalom lehetősége villant meg. Belátjuk erre a legkevésbé alkalmas a történet, mivel az eset mindkét szereplője fekete (afroamerikai) embertásunk. Igy, faji okokra hivatkozva (talán) nem lehet kukákat borogatni, fél várost felgyújtani, kirakatot porrá zúzni, lovasrendőrt lenácizni, vele üvöltve kommunikálni. De borzongjunk csak bele: mindez azonnál előállt volna (sőt ennél jóval több) ha az ízléstelen konferansziét egy fehér amerikai színész vágja pofon… vagy ha ugyanő, mint műsorvezető illeti tulok módra a Will Smith kedves feleségét.
Will Smith egyébként jó színész, nagy kedvenc. Aznap este éppen Oscar-díjat nyert alakításáért, ahol apát játszott, aki picit önfejű, de a család a mindene.
Na de ki fog erre később emlékezni?
Nyilván szűkebb helyet kap e teljesítmény, mint a nyilvános pofon, amit ezentúl milliószor bejátszanak mindenféle apropóból. Nagy nézettségre számíthatunk, sok millió kattintásnak nézünk elébe. Az extrém esetek vonzzák a fizetős reklámokat, mint a mágnes és ahogy a költő mondja. „The show must go on…”
