A feltételezés, miszerint a vándorló őseink az itt megtalálható nagy kiterjedésű legelők miatt döntöttek úgy, hogy letelepednek, helytállónak bizonyult. Ahogy Ecsedi István etnográfus is megírta 1914-ben, a puszta „a természettől az állattenyésztésre [lett] teremtve”. Ugyanis a Hortobágy nem csak Magyarország és Európa legnagyobb síksága a maga 2500 km2-es területével. A természeti adottságai miatt így olyan állattartó kultúra terjedhetett el és maradhatott fenn egészen a 20. század végéig, amely az időjárás viszontagságaihoz igazodva elsősorban a külterjes legeltetésre alapozott tartásmódot alkalmazta. Ez azt jelentette, hogy az év legnagyobb részét áprilistól októberig a pásztorok szabad ég alatt töltötték az állatokkal. Estére egy nádból készült kunyhóba tudtak legjobb esetben visszavonulni.
Mind az ember, mind az állat nappal a melegnek, éjszaka pedig a hidegnek volt kitéve. Télre behajtották ugyan az állatokat a téli szálláshelyekre, ám a zord idő különös keménységét egy 1816-os feljegyzés mutatja a legjobban, amikor január 29-ről 30-ára virradó éjjel 13 ember, 76 sertés, 79 ló, 3724 marha, 25 483 juh fagyott meg. A pásztorok dolgát, az időjárás mellett sokszor vadak és rablók támadásai is nehezítették. A Magyarországra betörő tatár és török portyázó csapatok elől a jószágot el lehetett hajtani vagy rejteni a megannyi nádas egyikében, illetve külön falkákra osztva lehetett minimalizálni a kárt, ha az egyiket el is rabolták volna. Ilyen módon csak a legéletképesebb és legszívósabb fajták tudtak fennmaradni, mint amilyen például a szürkemarha. Ennek a nem túl hízékony, de ellenálló fajtának a kitűnő minőségű húsára még nyugaton is volt igény a városiasodás korában. Így a 14. századtól kezdve a hortobágyi legelőkön nevelt szürkemarhákat az északi hajtóúton Bécs és München érintésével, lábon hajtották a hajdúk a kereskedők kíséretében egészen Nürnbergig, ahol ennek emlékére egy szobrot is emeltek. Évente akár több mint 300 000 állatot hajtottak különböző nagyvárosok piacára, amely több nemesi, például a Batthyány és Zrínyi család vagyonát alapozta meg.
Miután az 1840-es évek vízszabályozásai miatt a Hortobágy legelőinek minősége vészesen romlott és szikesedett, ezért az 1900-as évek elején merült fel először ennek a vidéknek az intenzív mezőgazdasági hasznosítása, illetve felszántása. Ennek a tervnek a véghezvitelét az állattartó birtokosok és pásztorok ellenállása tudta több évtizedig késleltetni. Ám az 1940-es évek mezőgazdasági reformtervei, illetve az 1948-as államosítás miatt a korábbi legelőterületek nagyobb részét szántóvá alakították. Ugyanakkor ez nem ment mindenhol gördülékenyen, ugyanis a beszámolók szerint több helyen a pásztorok, csikósok állták el a traktorok útját és a traktorosokat kampósbottal vagy ostorral fenyegették meg. Az 50-es évek állami gazdaságának nagyszabású tervei között szerepelt a halastavak és csatornarendszerek kiépítése, amelyek a rizs termesztésében játszottak szerepet. Ez pár évig működött is, de idővel annyira elgyomosodtak a rizsföldek, hogy felhagytak a termesztésével.
2023.02.03. (XXVII/5)
