„Itt van előttünk az alapanyag, amiből a tündérmesék születnek” – mondta Robert Runcie canterbury érsek 1981. július 29-én Lady Diana Spencer és Károly walesi herceg esküvőjén. A londoni Szent Pál-katedrálisban tartott szertartást 750 millió néző követte – televízión keresztül, hiszen ez még az online média előtti kor volt.
„Hollywood ezen a napon betört a Windsor-házba és azóta is ott maradt” – írta Isabelle Bricard történész, az európai uralkodócsaládokról szóló könyvében. Bár a monarchia iránti érdeklődés korábban is folyamatos volt, a második világháború után sokan arra számítottak, hogy a Brit Birodalom drámai gyorsaságú széthullásával az uralkodóház népszerűsége is megkopik, és hasonló folyamatok zajlanak le más országokban is. „2000-re már csak öt király marad a földön: a pikk király, a káró király, a kőr király, a treff király… és az angol királynő” – jövendölte kiábrándultan a trónját 1952-ben elveszítő I. Fárúk egyiptomi király. Az esküvő előtt négy évvel a korábban elképzelhetetlen szövegű punkslágerben Johnny Rotten még azt énekelte: „Isten óvja a királynőt / A fasiszta rezsimet … Isten óvja a királynőt / Mert a turistákból van a pénz.” A monarchia már önmaga paródiájává kezdett válni, olyan panoptikummá, amelynek fenntartására valóban csak az idegenforgalmi és kereskedelmi bevételek miatt van szükség.
A valóságtól való elrugaszkodást jelképezte Erzsébet királynő legidősebb fiának, Károlynak walesi herceggé történő avatása is. Egy több mint 500 évvel korábbi rituálét felidézve 1969-ben az uralkodó átadta fiának új méltósága szimbólumait, a kardot, hogy megvédhesse a tartományt, a jogart és az ametisztgyűrűt, ami a herceg és az ország házasságát szimbolizálja. Károly pedig letette a hűségesküt anyja előtt: „Én, Károly, Wales hercege, testestül-lelkestül a hűbéresetek vagyok.”
2023.01.13. (XXVII/2)
