Egy bokornyi vibráló azálea – ez az első kép, ami az Incshon Nemzetközi Repülőtérről kilépve a retinámba ég. A rózsaszín, ciklámen és fehér kis virágok szemtelenül vidáman sütkéreznek a fényben, tizenkét órányi repülőbe zártság után le se tudom venni róluk a tekintetem. Bőröndjeinket perceken belül elnyeli a taxi csomagtartója, és a langyos szellő, ami addig a virágszirmok között bóklászott, ránk csapja az autóajtót. Elindulunk. A koreai fuvarosok védjegyének számító illegális sebességgel száguldunk Szöul felé, én pedig nyakamat tekergetve bámészkodom az autópályát szegélyező felhőkarcolók között. Egy alföldi lány azért nem mindennap lát ilyesmit!
Habár fáradtak vagyunk, eszünk ágában sincsen rögtön az első óráinkat pihenéssel tölteni. Átvesszük a szállást, azután azonnal bevetjük magunkat szomszédságunkba, a Gangnam negyedbe. Forró americanóm (ami a koreaiak kedvenc kávéja, csak éppen időjárástól függetlenül mindig jegesen) papírpoharára tapasztott ujjakkal andalgok a barátaimmal a képernyőről már ismerős utcákon, néha egy kis szennyvízszag csap arcon, néha a helyiek csípős-édes tésztaételének, a ttokbokkinak illata kúszik az orromba.
Hogy van az, hogy ez is csak egy város, mint otthon a mieink, mégis minden más? Miközben ezen morfondírozom, azon kapom magam, hogy a Han folyó partján állok, alattam hangtalanul hömpölyög a sötét víztömeg, fölöttem épp ezerféle árnyalattá olvad a nap utolsó lehelete. Micsoda üdvözlés!
2025.05.23. (XXIX/21)
