Az olaszok elleni meccs napján és az azt megelőző hetekben olyan futball-láz uralkodott el az országon, amilyen utoljára talán a tavalyi Európa-bajnokság alatt volt érezhető. Az olaszok ellen vívott Nemzetek Ligája zárómeccsre órák alatt elkelt az összes jegy, sőt annyi igénylés érkezett, hogy három Puskás Arénát is meg lehetett volna tölteni nézőkkel. Az óriási érdeklődés nem a véletlen műve: a magyar válogatott olyan bravúros menetelést mutatott be az elmúlt fél évben a Nemzetek Ligájában, amelyre még a nemzetközi futballvilág is felkapta a fejét. Az angolokat két héten belül oda-vissza elvertük, ráadásul idegenben 4:0-ra, a németeket szintén idegenben fektettük két vállra, így az utolsó forduló előtt minden várakozással szemben a csoportunk élén álltunk.
A hétfői meccsen úgy léphetett pályára a válogatott, hogy ha nyer, biztosan bejut a Nemzetek Ligája legjobb négy csapata közé, és esélyt kap arra, hogy megnyerje a tornát. Végül a mérkőzést a végig nagyon fegyelmezetten játszó olasz válogatott nyerte meg, de a végeredmény mellett érdemesebb inkább a magyar csapat játékát kiemelni: a válogatott kombinatív, sok passzos és tudatosan felépített támadásokat vezetett a világ elitjébe tartozó olasz csapat ellen, és egy pillanatig sem futballozott alárendelt szerepben. A válogatott végül állva halt meg a pályán, úgy, hogy mindenki szívét, lelkét kitette a 90 perc alatt. A lefújást követően sem csalódott füttykoncert, hanem tapsvihar és ováció fogadta a játékosokat a lelátókról. A szurkolók részéről ez a gesztus azonban nem csak ennek a meccsnek szólt: a tapsvihar annak az útnak az elismerése is volt, amit a válogatott néhány év leforgása alatt bejárt.
Nagyon távolinak tűnnek már azok az évek, amikor úgy vonultunk ki egy nálunk lényegesen magasabban jegyzett csapat, például a hollandok ellen, hogy ha csak kevés góllal kapunk ki, már büszkék lehetünk magunkra. Pedig nem volt olyan régen, hogy Egervári Sándor irányítása alatt kikaptunk a románoktól 3:0-ra, majd nem sokkal később a hollandoktól 8:1-re, mindezt kilátástalan játékkal. A válogatott ekkor érte el a totális mélypontot, ahonnan először Dárdai Pál, majd Berndt Storck szövetségi kapitányok újfajta szemlélete és mentalitása jelentette az első lépcsőfokot felfelé. Az ő áldásos munkájuknak köszönhetően a válogatott 44 év után újra kijutott az Európa-bajnokságra 2016-ban, ahol minden várakozást felülmúlóan teljesített és a nyolcaddöntőig menetelt. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy közben nem lettek hirtelen jobb játékosaink, mint az Egervári-éra alatt: a nemzetközi top-bajnokságokban továbbra is alig akadt magyar válogatott játékos.
2022.09.30. (XXVI/39)
