Évtizedek óta szakemberek tapasztalata és kutatások sora erősíti meg, hogy az együttélési formák közül a legstabilabb az egy nő és egy férfi házassága; a gyermekeknek pedig a legelőnyösebb, ha biológiai kapcsolat van köztük és a szüleik között; továbbá egyaránt szükségük van az apa és az anya személyiségére, mintájára a kiegyensúlyozott fejlődéshez. Kétségtelen, hogy együttélési formák között ma ebből az ideális felállásból (házasságra épülő, jól működő család) van a legkevesebb, ám ez nem jelenti azt, hogy le kellene mondanunk az ideális állapotra való törekvésről – különösen, ha gyermekek örökbe adásáról van szó. Hiszen nem a szülőknek/örökbefogadóknak van joguk a gyermekhez, hanem a gyermeknek van joga ahhoz, hogy a fejlődéséhez szükséges feltételeket az örökbefogadók minél jobban (az ideálishoz minél inkább hasonló módon) biztosítsák számára.
Ezen a ponton érdemes egy bizonyos szempontból különbséget tenni az azonos neműek együttélése, illetve a heteroszexuális kapcsolatokból „származó” egyéb együttélési formák (például egyszülős vagy mozaikcsaládok) között.
2021.01.22. (XXV/3)
