Igen, ez igaz – csakhogy még relatíve hosszú az út 2014 tavaszáig, és talán lett volna esély arra, hogy a többség idővel mégiscsak felismerje a különutas politika eredménytelenségét. Mert irreális feltételezés, hogy a Lehet Más a Politika szimpatizánsai-nak túlnyomó hányada akárcsak a parlamenti küszöb átlépésének ígéretével beérné – ha tudja, hogy egyszersmind a jobboldal alakíthat újra kormányt. A felmérések minden bizonnyal folyamatosan jelezték volna, hogy Schifferék várakozásával ellentétben nemhogy nem növekszik, hanem a választás közeledtével egyre csökken a párt szavazóinak száma – és akkor az Orbán-rezsim leváltásában érdekeltek aligha támogatták volna tovább az arra esélytelen politikát. Tehát még néhány hónapon belül elképzelhető lett volna a józan irányváltás; feltéve, hogy maga Schiffer is kényszerűen belátja számításának kudarcát.
A platformisták, akik kezdettől tárgyalni akartak az Együtt 2014-gyel, jól ismerik a frakcióvezető elvakultságát, és nem hittek abban, hogy akár a legkérlelhetetlenebb valóság rábírhatja álláspontjának feladására. Ezért döntöttek úgy, hogy nem várnak tovább, nem késhetik le a csatlakozást – noha egyelőre azt sem tudják, kivel, mikor és hogyan kerülhet erre sor.
A szakítás pedig csak látszólag könynyíti meg számukra a további lépéseket és döntéseket. Mert egyrészt kétségtelen, hogy a tiszta helyzetnek vannak előnyei: ha az együttműködést szorgalmazók új pártot alapítanak, legalább szabadon képviselhetik a saját meggyőződésüket. Másrészt viszont a kettéválás ritkán válik hasznára egy politikai alakulatnak; a támogatók bizonyos része a feszítő belső ellentétek hatására többnyire végleg kiábrándul a pártból, vagy éppen a szakadár kisebbségtől vonja meg a bizalmát.
A Karácsony Gergely és Jávor Benedek nevével fémjelzett platform ráadásul gúzsba kötve táncol. Parlamenti képviselői kiléphetnek ugyan az LMP-ből, és új néven létrehozhatják saját szervezetüket, de nem adhatják fel helyeiket a képviselőcsoportban, ha nem akarják, hogy automatikusan feloszló frakciójuk elveszítse az országgyűlés anyagi dotációját. A két társaság tehát egymásra van utalva; egyelőre kénytelenek élni azzal a lehetőséggel, hogy semmi nem tiltja különböző pártok közös frakcióját. De hát könnyen belátható, milyen kényelmetlen az ilyen „társbérlet”; még akkor is, ha a szakpolitikai témákban nincsenek a felek között komoly nézeteltérések.
És lehetnek az összefogáspárti csoportnak mégoly vonzó korifeusai – ha nem tudnak markáns politikai arculatot kialakítani, illetve nem lesznek önálló megjelenési lehetőségeik, akkor csakhamar érdektelenné válnak. Ugyanakkor megtörténhet, hogy a másik szárny támogatói – egyre inkább belátva az ő igazukat – lassan átszivárognak hozzájuk, amitől mégiscsak megerősödnek. Ez kétségkívül lehetséges opció.
A kialakult helyzet azonban mindkét csoportosulás számára rendkívül kockázatos, és ezért elsősorban Schiffer Andrást és követőit terheli a felelősség. Az általuk forszírozott koncepció – vagyis, hogy senkivel nem hajlandók együttműködni a korábbi kurzusok szereplői közül – tökéletesen értelmetlen az adott politikai erőviszonyok és választási szabályok mellett. Feltéve persze, hogy az LMP csakugyan az Orbán-kormány vereségét kívánja. Mert ha igen, akkor a schifferistáknak a dacos függetlenségi nyilatkozatokon kívül arról is beszélniük kellene, miként óhajtják egyedül megnyerni a választást. Tekintve azonban, hogy erre nyilvánvalóan nem képesek, igazán talányos, miért állítják mégis, hogy kormányváltásra készülnek. Ha tartják magukat ehhez a merőben logikátlan manőverezéshez, akkor az LMP sorsa megpecsételődik: fogyatkozó választói bázisa egyszerűen „kimegy alóla”; s jó esetben majd arra a politikai alakulatra voksol, amelyik a leg-esélyesebb lesz az orbánizmus megbuktatására.
Ez a dicstelen szituáció azonban nem minden előzmény nélkül való. Az LMP politikai credója – minden szimpatikus vonása ellenére is – kezdettől bizonytalan volt. Nem csak azért, mert a baloldalinak hirdetett ökopolitika egyfajta parttalan, kapitalizmusellenes gazdasági illuzionizmussal párosult, hanem mindenekelőtt azért, mert képviselői soha nem gondolkodtak potenciális szövetségesekben. Ezért politikai céljukat sem jelölhették ki hitelt érdemlően. Tudniillik nem elég annyit mondani, hogy az elmúlt nyolc év során hatalomban volt pártokkal és személyekkel, legfőképp a szocialistákkal éppúgy nem vagyunk hajlandók közösködni, mint a szélsőjobbal. Ez a politikai alternatívák hamis összemosása.
És az eredendő hiba most ütött vissza.
2013. 02. 01. (XVII/5)
