Szónoklata végén önkritikusan elismerte, hogy hagyott maga után érintetlen kérdéseket: „Elnézést, hogyha a kelleténél kalandozóbb és hosszabb lett volna az áttekintésem (…), higgyék el, a legérdekesebb részeket még el sem mondtam.” Ezt követően felsorolta, mi mindenről akart még beszélni. Úgy mint: a térségi kitekintésű nemzetstratégiáról, a szomszédságpolitikáról, és a keleti nyitásról.
A saját hiánylistáján épp csak az a tematika nem szerepelt, amelyhez a nagyköveti értekezlet résztvevői minden bizonnyal a leginkább szerettek volna kimerítő sorvezetőt kapni. Vagyis kiderült, hogy Orbánnak szándékában sem állt akárcsak érinteni a magyarországi szélsőjobb „tündöklésének” kérdéskörét; nem tervezte, hogy ezzel összefüggésben bármit mondjon a kormányzat intézkedéseiről, a rendőrség tevékenységéről, az igazságszolgáltatás szerepéről. Holott nyilvánvaló, hogy a magyar diplomáciai testületek tagjait mindenütt a világon éppen arról faggatják a legtöbbet, vajon mit tesz az Orbán-kormány a neonáci csoportok megfékezésére, hogyan reagál sorozatos provokációikra – egyáltalán: akar-e, képes-e hatékonyan fellépni a rasszizmus különböző megnyilvánulásai ellen. Mert tetszik, nem tetszik, a Magyarországról tudósító média kitüntetett figyelme ma ezekre a kérdésekre irányul.
A világot ugyanis meglepte, hogy minálunk militáns alakulatok fenyegetően masíroznak a vidéken, hogy akár a főváros centrumában tartanak nagygyűléseket és „megemlékező” demonstrációkat, hogy szónokaik bárhol akadálytalanul uszíthatnak a nekik nem tetsző kisebbségek ellen. Nem értik külföldön, hogyan jutottak el a magyar demokrácia intézményei a fasiszta megmozdulások tolerálásáig, sőt, miként lehetséges, hogy a rendteremtésre hivatott hatóságok mintha kifejezetten elősegítenék a szélsőségesek térnyerését. A nemzetközi sajtóvisszhang azért oly kedvezőtlen, mert a tudósítások ugyan beszámolnak azokról a hivatalos közleményekről, amelyek rendre elítélik a magukat előszeretettel csak „nemzeti radikálisnak” nevező csoportok viselt dolgait, csakhogy a sajtó azt is hozzáteszi, hogy a kormány valójában semmit nem tesz működésük megakadályozására.
A magyar diplomáciának minderről folyamatosan magyarázkodnia kell a fogadó országokban. Mi több, emberei külön utasítást kaptak, hogy nyilvános fórumokon tiltakozzanak minden rossz hírünket keltő sajtóvélemény ellen. Csakhogy a külképviseletek érvkészlete ebben a tekintetben (is) meglehetősen szegényes, hiszen a nyilvánvaló tényeket nehéz elvitatni – mégha némely nagykövetek időnként meg is próbálkoznak ezzel. Az üres méltatlankodás azonban természetszerűen csak olaj a tűzre; a nyugati közvélemény szemében hiteltelenek azok a sértett reflexiók, amelyek nem tudják érdemben cáfolni mindazt, ami a televíziók képernyőjén is jól látható. A következtetések tehát világosak: Magyarország kormánya mellébeszél a megengedhetetlen szélsőjobbos akciók dolgában, mert nincs egyértelmű, következetesen érvényesített politikai és rendészeti doktrinája az újfasiszta tendenciák visszaszorítására.
A miniszterelnöktől most alighanem azt várták a diplomaták, hogy fogódzókat ad nekik legalább a kormányzat eltökéltségének határozott megfogalmazásával – és persze összeállít egy intézkedési tervet, amely csakugyan alkalmas lehet a különféle, és egyre szaporodó gárdák leszerelésére, valamint arra is, hogy akár a Jobbik parlamenti képviselőinek a szélsőséges akciókat nyíltan pártoló, támogató propagandáját törvényen kívül helyezze. Ha volna ilyen plánum, és Orbán Viktor felhatalmazná a külügyminisztérium apparátusát annak széles körű megismertetésére, a nagykövetek is muníciót kapnának a munkájukhoz. De hát a mostani értekezleten semmi ilyesmiről nem esett szó; a kormányfőt – bár egyébként láthatóan érdekli, miképp lehetne javítani az ország imázsán – hidegen hagyja a szélsőjobb problematikája. Pontosabban: úgy tesz, mintha az nem is létezne.
Pedig az ismétlődő botrányok mindinkább kikezdik a rezsim maradék renoméját is. Mindenütt a világon önmagáért beszél például az a gyalázat, ami legutóbb az izraeli–magyar válogatott labdarúgó mérkőzésen történt; és nem kevésbé megdöbbentő a Hősök terén készült beszédes kép, rajta az egyenruhában háborítatlanul felsorakozó paramilitáris csapatokkal. Amikor pedig a világ azt kérdi, miért tűrjük el az ország folyamatos meggyalázását, akkor nem tudunk válaszolni.
De a miniszterelnök nem bújhat ki a felelősség alól. Határozott állásfoglalását többek között a követeken keresztül is vállalnia kellene. S persze mindenekelőtt azt, hogy felhagy végre a szégyentelen politikai taktikázással, és egyenesen szembefordul a szélsőjobbal.
2012. 08. 31. (XVI/35)
