A hipotézis – meggyőződésünk szerint – elsősorban azért sem teljesülhetett nálunk, mert hiányzott a civil társadalmi háttér. Szerves történelmi beágyazottság, valamint mélyebb és szerteágazóbb társadalmi gyökérzet híján Magyarországon az úgynevezett „lebegő pártrendszer” jött létre, s ebben a virtuális térben mozog mind a mai napig politikai életünk.
Így aztán a külső – adott esetben európai – pártpolitikai orientációk sem érvényesültek, amelyek a kontinentális trendnek megfelelő irányba terelhették volna a mi házunk táján keletkező politikai formációkat – noha ezeknek a külső tényezőknek rendszerint legalább annyira fontos a befolyásuk, mint a belső adottságoknak.
A „lebeg pártrendszer”
Pártstruktúránk tehát többé-kevésbé azóta is lebeg. De ennek a történelmi-társadalmi valósággal köszönő viszonyban sem lévő helyzetnek is vannak haszonélvezői. Mert mint mindenből, ebből a kétségtelenül hátrányos pártpolitikai szituációból is lehet hasznot húzni, behozhatatlan előnyre szert tenni, mivel itt nincs szükség számonkérhető, a történelmi-társadalmi problémákhoz szervesen illeszkedő programokra, s fölöslegesnek látszik a tények mérlegelése is. S valóban sok gondot és küszködést lehet megtakarítani azzal, ha az ember maga találja ki a tényeket, és csak arra ügyel, hogy saját elképzeléseihez minden valós körülmény ellenére is képes legyen mereven ragaszkodni. A magyar politikai életben ennek megfelelően a valóság megértése helyett folyamatos valóságteremtés folyik.
Az egyre brutálisabb hétköznapi realitásoknak kiszolgáltatott választópolgárok szavazási magatartása is erre az állapotra vezethető vissza. Akik hisznek a kampányüzenetekben, azok elfogadják a virtuális erők valóságformáló képességét. S mivel az egzisztenciális helyzetük egyre nehezebb, olykor kilátástalan, nem is számíthatnak másra, mint hogy a győzelemre prognosztizált párt fogja megoldani a gondjaikat. Akik viszont nem hisznek a politikai pártoknak, azok nem is mennek el szavazni. Tudják, hogy a politikától semmit sem várhatnak, ezért a politika se várjon tőlük semmit. Ez a két szöges ellentétben álló választói magatartás tehát ugyanarra az okra vezethető vissza, nevezetesen a politika virtuális jellegére – csakhogy ugyanabból az okból homlokegyenest különböző következtetésre jutnak. Hogy az indíték mégis azonos, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nagyon elkötelezett választók és a választástól távolmaradók létszáma sokszor – nálunk például a legutóbbi választáson – párhuzamosan növekszik.
A politikusok többsége azonban otthonosan mozog ebben a virtuális térben, s csak választási kampányok során érzi szükségesnek, hogy a programokban vagy inkább a választókat közvetlenebbül megszólító brosúrákban és hirdetésekben mondjon valamit a valós helyzetről. Itt aztán akármit össze lehet hordani, mert a választások után az egész úgyis visszacsúszik oda, ahonnan előjött: a virtuális világba. Ahol minden felelősségvállalás nélkül lehet beszélni és cselekedni.
Teljesítménykényszer
Ámde az Európai Unióhoz való tartozás következtében, és egy tartósnak ígérkező világgazdasági válság kellős közepén már szánalmasan kevésnek mutatkozik az a valóságtól elrugaszkodott politika, amelyet kormányzatunk produkálni képes. Mégpedig azért, mert a kormányzati tevékenység természeténél fogva kikerül abból a virtuális térből, amely ellenzéki státuszában éltető közege volt. A megszokott terepen, a hazai pályán begyakorolt reflexektől azonban nehéz szabadulni. Ezért kormányzatunk Európa és a világgazdaság ellenzékének szerepkörében kamatoztatja szerzett adottságait. Ami egyébként rendkívül komikus volna, ha nem lennének tragikus következményei.
Ideje lenne észrevenni, hogy ez már egy másik színdarab, és nem is ugyanaz a pódium, ami az Astoria sarkán állt. Mások a színfalak, és kegyetlenebbek a követelmények, mint amire ez a színtársulat próbái során készült. Akik nálunk sztárok, a nemzetközi rivadalfényben már csak hunyorgó statiszták. Itt a színrelépéskor már nincsenek biztató tapsok, megelőlegezett bizalomról tanúskodó lelkesedés. Nemzetközi porondon már nem jönnek be azok a gagek, amelyekkel a kormányzat vándorszínész-társulata országjárása során most is kísérletezik. Az előadás sikere már nem a klakőrökön, hanem szakmailag alaposan felkészült és szigorú kritikusok ítéletén múlik.
De ezt valahogy a mi politikai életünk főszereplői semmiképpen sem akarják tudomásul venni. Így aztán úgy járnak, mint az a színész – ahogy Balzac írja –, „akit egy bizonyos közönség rendkívül kedvel, de tehetségének nyomban sava-borsa vész, ha deszkáit odahagyva magasabb rendű színpadra lép”.
Vagyis az a kamarillapolitika, amely más pártok kiszorítására, lejáratására alkalmasnak mutatkozott, és képes volt retorikai zsonglőrködéssel megvezetni a választópolgárok százezreit, képtelen valós válaszokkal szolgálni, és a jelenlegi helyzet komoly kihívásaival adekvát módon cselekedni. A kommunikációs trükkök, amelyek – ismét Balzacot idézve – arra épülnek, hogy „vannak bizonyos szavak, amelyek – akárcsak a vásári komédiások trombitája, cimbalma, nagydobja – mindig vonzzák a közönséget”, immár elégtelenek.
Mérhető teljesítményekre van szükség, ha a felszínen akarunk maradni. Mégpedig nemzetközi értelemben is mérhető és értékelhető teljesítményekre! Ott is meg kell állni a helyünket, ahol nincs és nem is volt kétharmados többségünk. – Európában és a világgazdaságban nincs meg ez a többség. De még a saját régiónkban sincs.
2012. 01. 06. (XVI/01)
