Ehud Olmert izraeli kormányfő és Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke még a
Bush-látogatás előtti napon megállapodott arról, hogy a tárgyaló küldöttségek
megkezdik a konfliktus lényegi elemeiről, Jeruzsálemről, a menekültekről és a
reménybeli palesztin állam körvonalairól szóló tárgyalásokat, mivel a vitás
kérdések továbbra is megoldatlanok. A tárgyalások megkezdéséről szóló döntés
George Bush amerikai elnöknek szól, aki közel-keleti körútján a zsidó államban
és a palesztin területeken is látogatást tesz.
Az ellenzéki Likud vezetője, Benjamin Netanjahu felszólította a Sasz és az
Izrael Beitenu pártokat, hogy a lényegi tárgyalások megkezdése elleni
tiltakozásul lépjenek ki a kormányból. Avigdor Lieberman az utóbbi párt részéről
már korábban jelezte ebbéli szándékát. Ugyanakkor éles ellenzéki bírálat érte az
ultraortodox Sasz pártot, hogy az esetlegesen létesítendő vallásügyi
minisztériumért cserébe „eladta Jeruzsálemet”. A kormány részéről azonban azt
hangoztatják, hogy a tárgyalások elindítása nem lényegi döntés. Ennek ellenére
Olmert legutóbbi nyilatkozata, miszerint Izrael legszorosabb szövetségesei is az
1967-es fegyverszüneti vonalakra való visszavonulását akarják, súlyos
aggodalmakra adhat okot. Ezt a szándékot látszik alátámasztani, hogy az amerikai
adminisztráció komolyan foglalkozik a tervvel, hogy az izraeli haderő jövőbeni,
a Nyugati Partról történő kivonulása esetére, NATO- vagy pedig egyiptomi,
jordániai erőkkel töltenék ki a biztonsági vákuumot. Abbász természetesen ezt a
lépést vehemensen ellenezné. A fejleményekből világosan kitűnik: Bush maga sem
bízik abban, hogy az izraeli kivonulás következménye a béke megerősítése lenne.
Bush Clinton egykori elnök nyomdokain halad tovább, és második elnöki terminusát
megkísérli egy izraeli–palesztin történelmi „békeegyezménnyel” zárni. Az elnök
és külügyminiszterének célja azonban már nem a teljes közel-keleti béke
megteremtése, csupán a palesztin állam létrehozása.
Az amerikai elnök eredetileg elzárkózott a Netanjahuval való találkozástól,
azonban a találkozó az utolsó pillanatban mégis bekerült a programjába. Az
egyetlen, Annapolist ellenző személyiség, aki még belefért az elnök
napirendjébe, Gilád Saron, a volt miniszterelnök fia, akivel a Saron család
negevbeli farmján szerzett mezőgazdasági tapasztalatatokról kíván beszélni.
Egyes kommentárok szerint Bush gondolatban már civil életét szervezi.
Az izraeli–amerikai viszony ma azonban a szokásosnál is feszültebb. A decemberi
„meglepetés”, amelyet az amerikai Nemzeti Hírszerzési Becslésnek az iráni
atomproblémáról szóló összegző jelentése okozott, az izraeli politika tizenöt
éves munkáját lehetetlenítette el. Ennyi ideje dolgozott ugyanis a zsidó állam
azon, hogy Amerika segítségével nemzetközi koalíciót kovácsoljon össze az iráni
atombomba megakadályozására gazdasági és politikai szankciókkal és egy katonai
támadás kilátásba helyezésével. A jelentés arra emlékeztette az izraeli
vezetést, hogy az amerikai biztonsági garanciák és a stratégiai együttműködés
lehetőségei végesek és korlátozottak.
A bejelentésnek, hogy Irán 2003-ban már felfüggesztette atombomba-programját,
negatív következményei voltak. A közlemény jelezte, hogy egy Irán elleni
amerikai katonai támadás rendkívül valószínűtlen. A jelentés készítőinek és a
mögöttük felsorakozott politikai erőknek nyilvánvaló célja: lehetetlenné tegyék
Bush számára, hogy az utolsó évben katonai akciót indítson az iráni
atomlétesítmények ellen. Két héttel a jelentés közzétételét követően Kína
energiatermelésre és szállításra szerződést kötött Iránnal. Oroszország
leszállította a perzsa államnak azt a dúsított urániumot a busheri atomreaktor
számára, amelyet egy évig visszatartott. Egyiptom javított Iránnal való
kapcsolatain, és Szaúd-Arábia fogadta a perzsa diktátort, Ahmadinezsádot a
mekkai zarándoklatra.
Míg Izrael elsősorban az iráni fenyegetésre koncentrál, Bush és Rice az
izraeli–palesztin megegyezésre és a palesztin államnak lehetőleg még 2008-ban
való megalakítására összpontosítanak. A két ügy szorosan összetartozik, hiszen
Olmert számára az annapoliszi folyamat értelme és célja az iráni atomprojekt
megállítására létrehozandó közel-keleti koalíció megteremtése a szaúdiak és más
arab államok bevonásával. Az amerikai hírszerzői jelentéssel e folyamat a
jelentőségét teljesen elveszítette. Egy esetleges megállapodásnak Izrael számára
súlyos kockázatai vannak. Az amerikaiak által kiképzett Fatah fegyveresek – a
palesztin biztonsági erők tagjai – által meggyilkolt két izraeli fiatal halála
súlyos emlékeztetője ennek a komoly kockázatnak.
Bár az izraeli közvélemény-kutatások szerint a lakosság többsége, amely
támogatja a „kétállami” megoldást, világosan látja: a megállapodásra és annak
megvalósítására a PFSZ és az Abbász adminisztráció teljességgel alkalmatlan. A
folytatódó terrorizmus, a Fatah és a Hamasz közötti erőszakba torkolló
konfliktus, a palesztin területek megosztottsága, a működő intézmények teljes
hiánya, a zsidók és Izrael elleni gyűlöletes uszítás és a zsidó állam
létjogosultságának tagadása, a „menekültek visszatérési jogához való” mindenek
feletti ragaszkodás és a palesztin állam demilitarizálásának teljes elutasítása
az alapvető elemei ennek a megegyezésre és békére való alkalmatlanságnak.
Izraelben széleskörű tiltakozás várja Busht amiatt, hogy az amerikai
adminisztráció a „zöld vonalon” túli izraeli településeken való építkezések
totális befagyasztását igyekszik elérni. Rice egyértelművé tette, hogy a
jeruzsálemi zsidó negyedek a nyugati parti településekkel egy megítélés alá
esnek. Ez az álláspont nyilvánvaló ellentmondásban van Bush amerikai elnök által
Saron kormányfőnek 2004. április 14-én írt levelével. Ennek tartalma szerint az
elnök nem tartja megvalósíthatónak az 1967 előtti fegyverszüneti vonalakhoz való
visszatérést, mivel az sérti Izraelnek a „békés és biztonságos” határokhoz való
jogát. Egyben ellentmond az ENSZ BT 242-es számú határozatának is.
Amerika Izrael fő szövetségese marad ugyan, ám a már létező feszültségek további
éleződése várható Irán és a palesztinokkal folytatandó tárgyalás kérdésében. Az
Amerika által Izraelnek 1973 óta nyújtott segítség példa nélküli, de nem
helyettesítheti a független izraeli csapásmérésre való katonai képességet. Hiába
szoros és jó a kapcsolat e két állam között, annak lehetősége, hogy Izrael
önállóan cselekszik egy esetleges iráni atomfenyegetés elhárítása érdekében,
valamint hogy a palesztinokkal szemben kész az amerikai menetrendtől eltérni,
alaposan próbára teszik majd az izraeli–amerikai szövetséget.
2008. 01. 11. (XII/2)
