hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Emberek a zónában
Hirosima után tízezrekkel kísérleteztek

2007. 08. 15.
1945 augusztusa óta ezerszer annyi atombombát robbantottak fel békeidőben, mint háborús helyzetben. A Japán elleni támadást követően a nagyhatalmak egymást túllicitálva végezték a nukleáris kísérleteket, amelyekben több tízezer katonát vetettek be kísérleti nyulakként.

Mihail Rokickij az idén hetvenhárom éves. Ő talán az egyetlen ma is élő tagja
annak a csapatnak, amely a Novaja Zemlja-beli szupertitkos atomkísérletek
tevékeny résztvevője volt. Az ilyen munkakörülményekből adódóan minimum
rokkantnak kellene lennie – de az is csoda, hogy egyáltalán életben van. Ehhez
képest köszöni, jól van, makkegészéges, és hét gyermeke van.

Orvosnál utoljára húszéves korában járt: akkor úgy tűnt neki, vége-hossza sincs
a sok vizsgálatnak: a fehér ruhásokat nemcsak az ő fizikai állapota, de
felmenőinek betegségei is érdekelték. Az alaposan kiválogatott kiskatonákból
ötszáz fős elit alakulat lett, akiket Arkangelszkbe, majd mikor hajózhatóvá vált
a Jeges-tenger, Novaja Zemljára vittek.

Az újoncokat sátrakban szállásolták el. Mihailnak és társainak téglaházak
építése jutott feladatul. A sziget teljesen kopár volt: mohán és zuzmón kívül
nem nőtt semmi.

A sziklákon vándormadarak tanyáztak, a fiúk onnan hordták a tojásokat vödörszám,
mint egyetlen friss táplálékot: ezenkívül csak konzerveken és szárítmányokon
éltek.

Télen harminc fok alá süllyedt a hőmérő higanyszála – a katonák azonban továbbra
is sátoroztak.

A hosszú sarkvidéki éjszaka periódusában szünetelt a munka, ilyenkor azt a
néhány filmet nézték századszor is, amelyeket a levelekkel együtt repülőgépről
dobtak le nekik.

Az alakulat fő feladata még sokáig ismeretlen volt számukra. Aztán 1956-ban
egyik nap észrevették, hogy a hajók különböző háziállatokat szállítottak a
szigetre: teheneket, juhokat, baromfit. A tengerparton pedig leszolgált, rozzant
hajók horgonyoztak le sorban. Egy reggelen az egész csapatot hajóra vezényelték,
és kivitték őket a tengerre; körülbelül egy hétig voltak a nyílt vízen. Mikor
visszajöttek, sötét este volt, álmosan sátraikba bújtak. Másnap hajnalban
megdöbbentő látványra ébredtek: táboruk mellett körös-körül felfegyverzett
katonák várakoztak rájuk. Mindenki gumirozott kezeslábast kapott, mielőtt a
munkába indult volna. Ott további meglepetések következtek: a talajon szanaszét
a nemrég ideszállított állatok elszenesedett hullái hevertek. Az épületek
összedőltek, a part mentén horgonyzó hajók helyett feketére égett roncsok
ringatóztak a vízen.

Az alakulat feladata a továbbiakban az volt, hogy takarítsanak el a területről
mindent; erre két hónap ment el. Minden este, amint visszaértek a „zónából” le
kellett adniuk a fehérneműjüket, és azt elégették, reggelre újat kaptak. Sok
katona megkopaszodott. Mihail is észrevette, hogy gyorsabban elfárad, és
lassabban tud csak mozogni.

A feladat végeztével Rokickij leszerelt. Mielőtt hazaküldték volna, egy csomó
papírt alá kellett írnia, ezenkívül nyomatékosan megkérték, hallgasson arról,
hol szolgált. Orvosi vizsgálat nem volt.

Arhangelszkbe érve lefényképezkedett a barátaival – addig tilos volt –, majd
elszéledtek a szélrózsa minden irányába. Ő az Altájra került, geológiai
expedíciókon vett részt. Ma úgy gondolja, éppen a friss hegyi levegőnek és a sok
mozgásnak köszönheti az egészségét.

Társairól utoljára tíz éve olvasott: az alakulatából akkor még tizenketten
életben voltak. „Nem akarom elhinni, hogy már csak én vagyok életben” – mondta,
és abban a reményben, hátha valaki hírt ad magáról, megkérte az Argumenti i fakti
című orosz újságot, amely az interjút készítette vele, hogy a címét is tegyék
közzé.

Nem ez az egyetlen ilyen történet. 1955 szeptemberétől 1990 októberéig ugyanezen
a kietlen szigeten százharminckét kísérleti atomrobbantást végeztek; bár az
egyik földi robbantás során történt egy kis gikszer: a bomba ugyanis nem robbant
fel. Annak kiderítését, hogy miért nem, egy négy főből álló csapatra bízták: oda
kellett menniük, és végigvizsgálni az egész láncolatot, hol történt elakadás. (A
hibát egyébként az okozta, hogy egyszerre két kulcsfontosságú biztosíték égett
ki az indításjelző szerkezetben.) A csapat egyik tagjával tavaly közölt le egy
riportot a RIA Novosztyi. Aztán akadt egy lelkes rendező, aki úgy gondolta, hogy
ezek a történetek – és főleg sorsok – megérnének egy dokumentumfilmet. Az ötlet
mindenkinek elnyerte a tetszését, de a forgatókönyvet elolvasta az atomügyi
miniszter egyik helyettese is, akinek viszont nagyon nem tetszett a terv. „Azt
gondolná az ember, hogy a maguk tisztjein és katonáin kívül nem is volt ott
senki. Ilyen filmre nincs szükségünk” – mondta. Hiába magyarázta a rendező, hogy
természetesen megemlíttetnek a neves szovjet fizikusok, konstruktőrök és magas
rangú személyek is (noha róluk már sokat lehetett hallani, az ott szolgáló, ma
veterán katonákról meg nem) – a dokumentumfilmből nem lett semmi.

Kétezer gombafelhő

A Greenpeace adatai szerint 1945 óta a világon összesen 2044 kísérleti
robbantást hajtottak végre: ez azt jelenti, hogy az elmúlt ötven évben minden
kilencedik napra jutott egy. Ennek a felét – egészen pontosan 1030-at – az
Egyesült Államok, 715-öt a volt Szovjetunió, 210-et Franciaország és 45-öt
Nagy-Britannia hajtott végre.

Az ausztráliai Karácsony-szigetek környékén 1952–1962 között végrehajtott
francia és brit atomrobbantásokban mintegy 15 ezer ausztrál és 22 ezer brit
katona vett részt. 2001-ben a brit Védelmi Minisztérium bevallotta, hogy
ausztrál és új-zélandi katonákat vezényeltek kísérleti alanyokként
a robbantásokhoz. Egy nyugalmazott ausztrál katona, Alan Batchelor őrmester
visszaemlékezése szerint „körülbelül 100-150 méterre kellett megközelítenünk a
zéró pontot, hogy különféle felszereléseket elhozzunk onnan. Ez egy órával a
robbantás után történt – védőruha nélkül”.

Az Egyesült Államokban 1946–1962 között szintén több tízezer katonát használtak
fel kísérleti alanyként a nukleáris robbantásokban. A kísérletekben való
részvétel nem önkéntes alapon történt – általában minden századból
kiválasztottak két embert. A kísérletek nagyjából azonos módon zajlottak le:
a katonákat egy árokba terelték, és azt mondták nekik, hogy forduljanak háttal a
robbantásnak, csukják be a szemüket, fogják be a fülüket, a fejüket pedig
hajtsák a térdük közé. Ez volt az összes „védőfelszerelés”, amit kaptak. Az
egyik túlélő szemtanú 1999-ben így idézte fel az eseményeket: „Résnyire
nyitottam a szemem, és láttam a csontokat a kezemben. A lökéshullámot követően
parancsot kaptunk a szimulált támadás végrehajtására a zéró pont felé. Félúton
már láttam, hogy a bakancsom talpa teljesen felpöndörödött, olyan forró volt a
talaj. A második világháborúban, ha felrobbant egy bomba, de az nem talált el
téged, akkor nyugodtan felálltál, leporoltad magad, és mentél tovább, tudva,
hogy nincs semmi baj. Az atombombával viszont az a probléma, hogy felállsz
ugyan, de soha nem tudhatod, mikor öl meg téged.”

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!