Pedig az egész elég lendületesen indult. Mindkét törvénytervezet alapvonalaiban
– nagyon kemény színfalak mögötti viták árán – sikerült megegyeznie a koalíciós
pártok vezetőinek. Azonban a tervezetek mégsem kerültek a megállapodott időben a törvényhozás
plénumai elé, ugyanis már ebben a szakaszban nyilvánvalóvá vált, hogy a kisebbségi
jogok megadását maguk a kormánypártok sem akarják olyan nagyon. Pontosabban: ha a pártok
legfelsőbb vezetése és a kormány maga talán el is határozta magát – mint ahogy ez
időről időre meg is történt a pártelnökök által aláírt koalíciós megegyezés
értelmében –, a pártok parlamenti politikusai nem voltak hajlandók támogatni saját
vezetőiket. Más kérdésekben is érezhető volt, hogy a kormányon lévők és a pártpolitikusok
között hatalmas a szakadék, de ezekben a kisebbségi ügyekben volt az eltérés a
legnyilvánvalóbb, a leglátványosabb; ez volt az, amikor az egyszer? képviselő is nyíltan
mert szembeszegülni pártja és frakciója parancsaival.
Bukarestet viszont hajtotta az idő: közeledett Románia első kísérlete a NATO-tagság
elnyerésére, a madridi csúcs. Ezért 1997 májusában-júniusában a Ciorbea-kormány
gyorsan úgynevezett sürgősségi kormányrendelet formájában vezette be a törvénytervezetekben
megállapodott lépéseket: az anyanyelvi oktatás vertikumának teljes lehetőségét a
tanügyben, az anyanyelvhasználat lehetőségét a helyi közigazgatásban. Ezeket a kormányrendeleteket
tudta Románia felmutatni annak jeleként, hogy az ország új vezetése elkötelezett a
kisebbségi kérdés rendezése dolgában.
Tanügyi kálvária
Csak hát ennyi kevés volt az üdvösséghez – Romániát nem hívták meg a szervezet
állandó tagjai közé, és ettől kezdve a két törvénytervezet mélyrepülésbe
kezdett a szenátusban és a képviselőházban. A tanügyi törvény kapcsán hatalmas
magyarellenes kampány kezdődött, újságcikkekkel és utcai tüntetésekkel, maga a törvénytervezet
pedig a román politikai elit szomorú állatorvosi lova lett: a koalíciós megegyezés
semmibe foszlott, minden román politikus úgy érezte, hogy a nemzet sorsát érintő
olyan fontos dologban, mint hogy a magyarok magyarul tanulhassanak, nem képviselhet
nemzetellenes véleményt. Képtelenség volt megmagyarázni bármelyiküknek, hogy a
magyarok magyar nyelv? oktatása nem azonos Erdély elvesztésének rémével. Keserves
bizottsági, majd plenáris viták bizonyították, hogy a román politikusok képtelenek
megszabadulni korábbi reflexeiktől, valójában egyáltalán nem akarják e jogokban részesíteni
a kisebbségeket, az egész csak púp a hátukon, a nyugati integráció végtelenül
kellemetlen velejárója.
Először a szenátusban a parasztpárti – tehát a fő koalíciós erőhöz tartozó
– Pruteanu szenátor viselt keresztes háborút az anyanyelvi oktatás ellen, és az
ellenzékkel együttműködve vitt át egy olyan törvényt, amelyet kisebbségi szempontból
nem lehetett másként értékelni, mint hogy egyszerűen "kiheréltek". Nem járt
sokkal jobban a tervezet a képviselőházban sem. Jó néhány fontos részletében itt
is a kisebbségeknek elfogadhatatlan formában szavazták meg a törvényt, megint csak az
ellenzék és román koalíciós politikusok együttműködése révén. Az RMDSZ számára
az egyetlen esély két év elteltével csak az a procedúra, amelynek során a két ház
két verzióját egy közös bizottságnak kell harmadik verzióként a plénum elé bocsátania.
És az, hogy a köztársasági elnök valamikor megígérte, hogy nem ír alá olyan törvényt,
amely nem egyezik a kormányprogramban rögzítettel. Kérdés, hogy kritikus pillanatban
Constantinescu akar-e erre emlékezni: közismert, hogy már az első hónapokban a kormányprogram
ellenére állást foglalt az önálló magyar egyetem ellen. Neki is köszönhető, hogy
ehelyett a német–magyar, esetleg román multikulturális intézmény lett a
kompromisszum, amely a magyarokat benntartotta a koalícióban – de ettől az RMDSZ nem
mondott le az önálló magyar egyetemről.
Tisztelik az erőt
Ehhez képest váratlanul jól alakult a helyhatósági törvény sorsa most a szenátusban:
lehetséges maradt a kisebbségek nyelvhasználata ott, ahol arányuk meghaladja a húsz
százalékot, lehetségesek a kétnyelv? feliratok és a kétnyelv? helységnévtáblák.
Pedig ennek a törvénynek sem volt könny? az útja. Emlékezetes, mekkora vihart
kavart, amikor a kormányrendelet értelmében megkezdődött Erdélyben a táblák
kihelyezése: Marosvásárhely kijáratainál most is gondosan le van fújva a magyar
felirat, ami jóérzés? románok szerint is csak szégyene a városnak. A kisebbségi
nyelvhasználat lehetőségét sokan a bizottsági viták során szerették volna
lehetetlen arányokhoz kötni – harminc-ötven százalék –, ez ügyben egyébként épp
egy másik koalíciós erő, a Demokrata Párt jeleskedett, mások pedig azt akarták
volna elérni, hogy a helyhatósági nyelvhasználat esetenkénti tolmácsolásra szorítkozzon.
Most mégis nagy vonalakban az eredeti megállapodásnak megfelelő törvény született,
a felsőházban legalábbis. És noha a képviselőházban sok minden történhet, hátráltathatja
a törvény elfogadását az is, ha az ellenzék az alkotmánybíróságon támadja meg, mégis
jogos a kérdés: mi történt, mi az oka a változásnak, mi az oka a kormánypártok korábban
nem tapasztalt egységes és fegyelmezett szavazásának?
Madrid után Washington ismét kudarc volt Romániának, de úgy tűnik, ez alkalommal már
tisztább a NATO üzenete: valóságos belső változások nélkül Románia nem integrálódhat.
Ezt az üzenetet erősítik a maguk kegyetlen módján az ország határvidékén is
hallható robbanások: a NATO komolyan veszi elveit és védi a kisebbségeket. A román közgondolkodás
mélységesen tiszteli az erő jelenlétét, márpedig most aztán érezheti ezt az erőt,
közvetlen közelből: és ez az erő a nemzetállami elnyomás ellen lép fel.
Iliescu lendületben
De vannak más, hatalmi okai is ennek a fordulatnak: közelednek, vészesen közelednek a
választások. Márpedig a legújabb felmérések szerint az országot 1996-ig vezető
Iliescu-féle erő feljövőben van: Románia lakossága nem tudja megbocsátani a
jelenlegi kormánykoalíciónak a lanyha félszegénységet felváltó bizonytalan
reformpolitikát; azt, hogy a Ciorbea- majd Vasile-kormány megpróbálja átvezetni az
országot az igazi piacgazdaságba, ami viszont sokak számára egyáltalán nem lesz vonzó,
amint nyilvánvalóvá válik, hogy a kapitalizmus versenyt és munkát is jelent, nem
csak annak az esélyét, hogy Mercedes kerüljön a kertbe.
Iliescu és a posztkommunizmus tehát ebben a pillanatban jobb pozíciókban várja a választásokat:
más országban is megtörtént az egykori szocialista tábor utódai közül, hogy az átalakításba
politikailag belepusztultak az átalakítást legkonzekvensebben levezényelő politikai
erők. Romániában csak az a nagyon nagy baj, hogy ha ez bekövetkezik, akkor maga az átalakulás
kerül veszélybe, mert szó sincs arról, hogy váltás esetén egy már sínre került,
egyértelműen nyugati orientációjú, kapitalista országot vennének át a választások
győztesei.
Viszont az is nyilvánvalóvá vált az elmúlt évek alatt, hogy az országban nincs más
koalíció, amely a Nyugat, a demokrácia és a piacgazdaság felé vezérelné Romániát,
mint a jelenlegi csapat. A 96-ban stabil többséget alkotó koalíció pedig időközben
nemcsak hatásában és hitelében fogyatkozott, hanem számában is. A felsőházban például
már csak egyetlen voks a fölénye: leszámítva a kiszámíthatatlan függetleneket,
akik apró pártokba tömörülve várják, melyik oldalról kapnak kecsegtetőbb ajánlatot.
A kormányzás első évében még lehetett magabiztosan azt mondani – mondták is
olykor a legnagyobb koalíciós erő vezetői: hát csak menjen ki az RMDSZ a kormányszövetségből,
ha nagyon akar. Most ilyet mondani azonos lenne az öngyilkossággal. Igaz, az RMDSZ számára
sincs igazán más normális alternatíva, mint kitartani partnerei mellett, akik bizony
ez alatt a két és fél év alatt sokszor átverték, becsapták, nem bizonyultak sem
megbízhatóknak, sem tisztességes játékosoknak: más partnerek egyszerűen nincsenek,
csak a jelenlegiek.
Most viszont, ahogy lassan kézzelfogható közelségbe kerül az újabb megmérettetés,
és mert a lehetőségek elpuskázásával a kormányoldalnak sokkal rosszabb pozícióból
kell felvennie a harcot az ellenzékkel, lassan kiderül minden megmaradt koalíciós
politikusnak, hogy mekkora a tét. És a jelek szerint van annyira nagy a tét és a bukás
veszélye, hogy oly sok irracionális, előítéletes cselekvés után a román
politikusoknak legalább egy része képes saját hosszú távú érdekei szerint dönteni.
Amint az RMDSZ-nek sincs választanivalója, úgy nekik sincs: a magyarok szavazatai nélkül
Constantinescunak sincs reménye ismét legyőzni Iliescut. A szenátusban a kormánytöbbség
román pártjai nem kezdték egyszeribe megszeretni a magyarokat, nem váltak a kisebbségi
jogok bajnokává, egyszerűen csak ésszerűen cselekedtek, és az elmúlt viharos évek
után ezt bizony méltányolni kell Romániában.
Mint ahogy azt is, amit pedig a kisebbségi cikkelyek körüli nagy vehemenciában – talán
szerencsére – szinte észre sem vettek: mekkora lépést tesz Románia ezzel a törvénnyel
Európa felé. Ha majd az alsóház is elfogadja: ez a törvény először próbálja
fellazítani a szigorú centralizált államhatalmat, először próbálja helyzetbe hozni
a helyi erőket, és még ha ettől a szótól irtóznak is errefelé: először próbálja
valóságos önkormányzatokká alakítani az eddig vajmi kevés lehetőséggel rendelkező
helyi tanácsokat. Azt az összefüggést pedig talán valóban jobb, ha nem is gondolják
végig a román politikusok, nehogy mégis elvessék a törvényt, hogy a centralizált államhatalom
lebontása, az ésszer? felelősségmegosztás, a pénzek visszaadása a helyi közigazgatásnak
sokkal fontosabb lépés a kisebbségi kérdés megoldásában, mint a törvényben máshol
szereplő kétnyelv? feliratok vagy az anyanyelvhasználat a helyhatóságoknál. A
kommunista típusú központi államhatalom lebontása ugyanis az első lépés a nemzetállam
lebontása felé: ahogy a központi hatalom kénytelen figyelembe venni a helyi akaratot,
úgy kell elismernie annak képtelenségét, hogy egyetlen nemzet kereteibe próbálja
begyömöszölni a románt és a magyart ahelyett, hogy jól működő, demokratikus,
otthont adó országot nyújtana román és magyar állampolgárainak egyaránt.
1999. 05. 29. (III/21)
