hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Haraszt yuml
Ember az embertelenségben. Száműzetéstől a Kossuth-díjig. Haraszt yuml István szobrász

2008. 03. 05.
Legalább ezer kép lóg a falakon, tárgy fekszik az asztalon, komódokon, polcokon, szerte a lakásban. Sok gyűjtő otthonában jártam már, ahol szintén műtárgyak lógtak a falon, de Önnél mintha a képek – amik persze műtárgyak, sőt, a 20. század legjelentősebb alkotóinak a munkái – keretbe foglalt baráti üzenetek, névjegyek lennének. – Ahogy mondja. Körülbelül kétszáz barátom munkái vesznek körül, Kornistól Deim Pálon át egészen Fehér Laciig. Mikor az ember valakivel barátságot köt, megszereti az alkotásait, azaz a keze nyomát is. Van olyan is, hogy az embert még nem ismerem, csak a munkáit, és azokon keresztül hasonló gondolatmenetet, lüktetést, humort vélek felfedezni, mint amit esetleg én is képviselek. Ilyenkor a munkáin keresztül szeretem meg magát az embert, és elkezd izgatni a személyisége. Ilyenkor a munkáin keresztül kezdek barátkozni vele. De az elválás mindig nehéz, mert fájdalom, elmúlás, lemondás van benne, de ha a barátom munkája nálam van, olyan, mintha mindig velem lenne, ott van a kézjegye. Ilyen módon a „távolabbi családtagjaim”, barátaim, szeretteim mindennapos vendégeim a házamban. Bárhova pillantok, egy-egy régi találkozás, beszélgetés örömét élem újra át. Ha végigjön velem zegzugos házamban, szinte „elmesélődik” az elmúlt fél évszázad. E képek alkotóinak jelentős része a sorstársam is, őket sem engedte szóhoz jutni a hatalom.



Fotó: Vörös Szilárd

Soha nem téved? Nem a „begyűjtött” művészek tehetségére gondolok, hanem emberi
minőségükre.

– Többször előfordult, leginkább manapság (értsd: rendszerváltás óta – a szerk.),
hogy begyűjtök valakit, mert tetszik a munkája, még az illető is szimpatikus, de
később kiderült róla, hogy egészen másképp gondolkodik a hűségről, az emberről,
az egész életről, mint én, és akkor leveszem a falról a képet, mert valahogy nem
esik jól ránézni.

Ön majdhogynem harminc évig volt a tiltott kategóriában, majd jó tizenöt évig a
megtűrtben. Miért nem kedvelte Aczél?

– Még csak azt sem mondanám, hogy nem kedvelt. Talán egy kissé – úgy titokban –
még szeretett is, de hivatalból az volt a dolga, hogy ezért-azért ne szeressen.
Leginkább azok számára voltam nem kívánatos, akik az akkori vezérkart
irányították. Azért haragudtam, hogy olyan függőségi viszonyba kerültünk egy
országgal – egy materialista, hazug, szívet-lelket-testet kizsigerelő
nagyhatalommal –, hogy e befolyás az embereket sivárrá, reménytelenné,
boldogtalanná nyomorította.

A legvadabb Kádár-korszakban is a szocializmust minden hivatalos helyen,
megnyitón, irományban cuciálizmusnak írtam és mondtam, szobraim címével szabad
gondolkodást, vitalitást, lüktetést, humort sugároztam. Ezzel akaratlanul is
irritáltam a hatalmat. Aczél mosoly, vagy Kelj fel János, ilyen címeket adtam a
munkáimnak, vagy ott van például a kicsit átvitt értelműbb, a lelkiismeretet is
vizslató Fügemagozó című mobilom. Ezek már mind a Nemzeti Galériában vannak.
Vagy a székesfehérvári múzeumban látható, Mint a madár című fém kalitkám, ahol
is egy elektronikus műszerfal sípolva, világítva, mozogva figyeli, hol mit
csinál a madár, és továbbítja az információkat a „hivatal” felé. Vagy a
Stemplire várva I. és a Stemplire várva II., ami egy svájci műgyűjtő tulajdona.
Három évig nem kaptam kiutazási engedélyt, hogy a berlini ösztöndíjamra
kimenjünk. Ez ihlette a képeket. A televízióban egy műsorhoz csináltam mozgó
szerkezeteket, mígnem egy újságíró leírta, hogy a szobraim a rendszer ellen
lázítanak, mert nevetségessé teszik azt. Éppen akkor a tévében Czeizel Endre az
én mozgó szobraim előtt tartotta előadásait.

A cikk után az egész műsort meg akarták szüntetni, csak hogy a szobrok ne
látszódjanak. Végül is műsoron maradt, csak a nevem nem írták ki többet.

Kifejezetten boldognak, kiegyensúlyozottnak tűnik. A mondataiból, a mosolyából
is valódi harmónia sugárzik.

– Mindennek ellenére egy kicsit sem törtek meg azok az évtizedek, akkor is
boldogok voltunk, örültünk az élet szépségeinek, tele voltunk barátokkal. Akkor
is nyílt és illatozott tavasszal az ibolya, akkor is élveztük a friss kenyér
végét, a serclit, amit akkor is megettünk, mire hazavittük a kenyeret.

Az emberek akkor is eljutottak egymás szívéig, és akkor is tudtuk pontosan
egymásról, hogy ki melyik oldalon áll. Tartottuk egymásban a lelket,
összetartottunk és összetartoztunk.

Nézze meg, például ezen a képen ott van Keserű Ilona, Kőszeg Feri, Árpi bácsi,
Demszky, Papp Tibor, Rajk Laci. Rajta vagyunk mindnyájan, akik segítettük
egymást a szabadság útján 1960-tól ’89-ig. Rajk Laci anyukája egyszer bejött a
Károly-palotába, ahol is a velencei meghívottak állítottak ki. Egyszer csak azt
mondja hangosan: egy óra forog visszafelé, akkor a Harasztÿnak itt kell valahol
lennie. Valóban ott voltam, így ismerkedtem meg vele, aztán a fiával, Lacival,
később meg a többi szamizdatossal.

Hogyhogy nem vállalt közöttük komolyabb szerepet?

– Vállaltam volna többet is, de Rajkék vigyáztak rám. Tudták, én a munkáimon
keresztül nyilvánítok véleményt, nem az aláírásokkal. De amikor kellett,
mellettük voltam, akár vetítőgépet kellett működtetni, akár valakit rejtegetni.


Ide figyeljen! Tulajdonképpen boldogságosan alakult az életem, a nélkülözés,
szegénység, üldözés, megaláztatás évtizedeiben is, mert jól tudtam választani.
Olyan emberekkel tudtam közösséget kialakítani, akikkel maximálisan jól éreztük
magunkat a feleségemmel, így a borzalmas évtizedek borzalmai megálltak a házunk
kapujánál. Az egyik mesterem, Labancz Ferenc, akitől a szobrászat alapjait
tanultam, egy kávé mellett azt mondta egyszer: „István, olyan rövid az emberi
élet, hogy az erőnket ne arra pazaroljuk, hogy valakit vagy valamit gyűlöljünk,
hanem hogy valami jóért harcoljunk.” A nagynéném meg azt mondta nekem: „Fiam,
akkor leszel boldog az életben, ha soha nem csinálsz olyat, amit később
megbánnál.” Még ma is ezeknek a mondatoknak a szellemében döntök, teszek-veszek.


Mindig is volt egy olyan képességem, amiért azóta is hálás vagyok a Teremtőnek,
hogy a rossz dolgokban is mindig láttam valami jót, aminek örülhetek. Ha például
egy veréb rácsinált a vállamra, akkor azt mondtam, édes Istenem, de jó, hogy nem
egy tégla esett rám. A régi rendszerben is úgy éltem és dolgoztam, hogy hittem,
egyszer minden megváltozik, és jóra fordul. A Miatyánknak azt a sorát is, hogy
bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,
ezt életem irányítójává tudtam tenni. Hetvennégy éves vagyok, és nincs
egyetlenegy ember sem, akire csak egy kicsit is neheztelnék vagy haragosan
gondolnék. Azt mondtam, ha én most elkezdek haragudni valakire, akit kedvelt a
régi rendszer, akkor, ha egyszer csak fordul a világ, és én kerülök olyan
helyzetbe, hogy kedvel az állam bácsi, én sem örülnék, ha haragudna rám, akit
éppen nem kedvel az állam bácsi. Aztán voltak olyan évtizedek is, amikor igen
nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki felvállalja a barátságot velem, mert a
hatalom még azt is elnyomta, aki barátommá lett.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!