Fél évszázada: 1950. Most lenne évfordulója. A hivatalosság átlépett már a "klerikális
reakció elleni harc" fogalmi határán, s egyre kevésbé burkoltan kezdte az egyházat,
sőt a vallást is támadni intézkedéseivel. Valószínűleg elhatározták már a
szerzetesek deportálását is. (Júniusban került rá sor.) Ilyen színtéren játszódott
az elmondandó esemény.
Játszódott, mégpedig abban a nagy budapesti gyárban, amelyben az unokabátyám
dolgozott. Ő mesélte el. Nagypéntek, ebéd az üzemi étkezdében, ahol a munkások
nagyon hétköznapi ebédet szoktak kapni. Aznap a tányérokon nagy darab bécsi szelet,
a legfinomabb húsból, ingerlő körettel. Nyilvánvaló volt a cél: a hívő vagy vallásukat
megszokásból követő dolgozókat a vallás elleni vétségre akarták rávenni. Az ebéd
elfogyasztása a konfesszióhoz való, akkor még eléggé általános ragaszkodás lazulását
jelezte volna, még azok részéről is, akiknek egyháza – mint a reformátusoké –
nem ismerte a böjtöt. Nem várt eredmény: otthagyták a drága húst. Mindenki. Nem
csak a hívők. A közömbösek és az ateisták is, közösséget vállaltak a társaikkal.
Az esemény rendezői bizonyára provokációnak tekintették, de a szilárd összetartással
szemben nem mertek megtorlásra vállalkozni.
Negyven évvel ezután fordult nálunk a világ. Némelyek szerint nyugat felé. Tíz éve
a hivatalosság a korábbival átlósan ellenkező egyházpolitikát folytat. A nem hívő
az elfogadottságon kívül érezheti magát, krédójához nem talál hivatalos fórumot,
nem hivatalosakat is nehezen. (Még nagyobb bajban vannak azok a hívők, akik nem az "elvárások"
szerint hisznek – de erről most ne essék szó.) Várhatók o-lyan események, amelyek
az ötven évvel ezelőttihez hasonlítanak abban, hogy nem tisztelik a személyes vagy
gondolati szuverenitást – csak fordított előjellel. Vajon visszaadnák-e a most
hivatalos módon hívők az ötven évvel ezelőtti nemes kölcsönt? Az európai civilizáció
normái szerint kötelességük lenne. Azt mondta vagy Voltaire, vagy egy angol úr, hogy
ő X véleményét nem fogadja el, de kész lenne mindhalálig harcolni azért, hogy X
szabadon hirdethesse a véleményét. Hallatszanak azonban olyan hírek, amelyek
ellentmondanak ennek az elvnek.
A budapesti rádió énekkara be akarta mutatni egy jeles francia zeneszerző kórusművét.
A szerző Charles Baudelaire-nek, a 19. századi nagy költőnek (1821-1867) egyik versét
használta szövegül. A sajtó szerint harminc-egynéhány kórustag megtagadta az éneklést,
mondván, hogy a vers istentelenség, istenkáromló, ellenkezik az ő hitükkel.
A látszólagos messziség ellenére ez a történet a fél évszázaddal ezelőtti gyári
ebéddel rokon, annak ellenpárja. A munkások hajdani tettének az volt az üzenete, hogy
a bárkiétől eltérő meggyőződésnek is létjogosultsága van, megnyilvánulását támogatják.
Az énekesek bojkottja az ellenkező elvet hirdette. A gyár dolgozói egy európai eszmény
mellett álltak ki, az énekkari tagok az európai gondolkodástól régóta (vagy
mindenkoron? Gondoljunk Pál apostol athéni vitájára!) idegen kizárólagosság híveinek
mutatkoztak. Sajnálatosan jellemző régiónk kettős tudatállapotára. Ötven éve a
személyiség elleni alattomos támadást kellett elhárítani, a minapi konfliktus egy
szellemi értéket próbált szuverén jogából kivetni. (Méghozzá a saját szempontjából
is értelmetlen módon: a művet francia szöveggel akarták énekelni, tehát a hallgatóknak
csak kis része érthette volna.)
A vallási meggyőződés védelme hamis indoknak bizonyult. A rádió zenei vezetése véleményt
kért a Piarista Rend magyar tartományának főnökétől. A válasz – amelyről a sajtó
is hírt adott – nagyon meglephette a tiltakozókat: a rendfőnök szerint a kórusm?
elutasítása mind hitelvi, mind költészeti szempontból értelmetlen.
Így nyilvánvaló, hogy közéleti irányzatok és erők üzentek – ugyanúgy, mint az
ötven évvel ezelőtti nagypénteken. Mindkét esetben ideológiai erődemonstrációval
kísérleteztek egy hétköznapi terepen. Végszóként. A vitát elindító
Baudelaire-versnek van magyar fordítása, tudtommal a hívő Babits Mihály fordította
le. Európa értékrendjének megfelelően.
(A szerző ny. egyetemi nyelvtanár)
2000. 04. 22. (IV/17)
