hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Lehetséges a jobboldali összefogás a Fidesszel szemben
Egyezzünk meg a közös rosszban!

2011. 10. 07.
Egyre több olyan elemzés lát napvilágot a sajtóban és az internetes oldalakon, amely a kormányzatnak a demokratikus alapértékeket veszélyeztet magatartása miatt a demokrácia iránt elkötelezett politikai erk összefogását szorgalmazza. A Hetek augusztus 12-ei számában Somogyi Zoltán is tárgyalta ezt a kérdést Az értékválság és a köztársaság ellenségei címŐ írásában, s megjegyzéseit nemigen lehet vitatni: ha már egyszer a demokrácia érdekében akarunk tenni valamit, akkor aligha lehet a demokratikus alapértékeket elvitató politikai erkben – például a Jobbikban – keresni a leend szövetségest.

De kivel lehet? Merthogy az összefogás szükségessége immár kétségbevonhatatlan követelmény. Ámde az együttműködés – minden nemes célkitűzés ellenére – mégsem körvonalazódik.
Marad tehát a biztatás – a politikai elemzőké, olykor civil társadalmi szervezeteké. Ez utóbbiak azonban – külső nyomásra vagy belső indítékokból – szemmel láthatólag inkább a saját szakterületükre korlátozva szólamlanak fel. Közülük néhányan talán abban reménykednek, hogy ha a többieknek nem is, nekik mégis sikerül legalább háttéralkut kötni a hatalommal. Mások azért tétováznak, mert visszariadnak a pártpolitikától –, ámde az összefogást nem lehet párttá szerveződés nélkül elképzelni. Ezt a dilemmát Mészáros Tamás Ne öntsük ki a fürdővízzel című, ugyancsak e lap hasábjain megjelent (Hetek, 2011. július 22.), elgondolkodtató írásában már elemezte.
Az összefogás ténylegesen számba jöhető résztvevői viszont gyanakvó szemmel tekintenek egymásra: nem szeretnének előnytelen kapcsolatba sodródni és a lehetséges partner múltja-jelene miatt rossz hírbe keveredni. A presztízsüket féltik, pedig abból nem sok maradt. Így van ez az eleinte tágasabbnak ígérkező konstrukciókból visszafejlődő MSZP–LMP kettősének esetében is: a hasonló szellemiségű kormánybírálat ellenére sem lelkesednek az egymással kötendő szövetség gondolatáért.
Meg kell hagyni, hogy a magyar politikatörténetben sincs lélekemelően lelkesítő hagyománya az összefogásnak. A Bethlen-féle Egységes Párt nem bánt valami példaadó módon a szövetségeseivel, a keresztényszocialistákkal és a kisgazdákkal. Rákosi vádaskodásai és hatalommal-joggal való visszaélései sem csak az ellenzéket „szalámizták le”, hanem a szövetségesnek deklarált szociáldemokratákat is.
A „hazaáruló ellenzék” rákosista szlogenje sajnálatos módon megmaradt a rendszerváltoztatás után is. És a Fidesz lépésről lépésre lehetetlenítette el nemcsak az ellenfeleit, hanem a saját szövetségeseit is; először azért, hogy egyedül uralhassa a jobboldalt, később hogy az egész országot. Az MSZP–SZDSZ ismétlődő koalíciója sem éppen egy sikertörténet. Nem vált a résztvevők javára: aki az egyikre szavazott, kapcsolt áruként megkapta a másikat is. S ez végső soron a frontvonalak megmerevedéséhez vezetett.
Egyet mindenképp meg kellett tanulnunk: Magyarországon a politikai együttműködés nem veszélytelen. Ezért aztán a demokrácia megmentése önmagában véve nem mutatkozik elegendőnek az ellenzéki összefogás megteremtéséhez. Nem mintha elvi-gyakorlati szempontból kevesellhető volna ez az indíték – de az összefogáshoz még valami más is kell. Például önmérséklet és rugalmasság – aminek azonban a hazai politikai élet nem épp a melegágya.
A vallásháborúk idején élő Thomas Hobbes azt ajánlotta, hogy ha az emberek nem tudnak megegyezni a közös jóban, akkor egyezzenek meg a közös rosszban. Ha ugyanis mindenki számára rossz a háborúskodás, akkor az ellenfelek legalább ebben azonos álláspontot foglalhatnak el, s így lehetséges a megegyezés anélkül, hogy valami egyébben is közös nevezőre kellene jutniuk.
A mi helyzetünkre lefordítva a hobbesi javaslatot, csak a lényegre szabad koncentrálni, mert a demokratikus alapértékek védelmén túlmutató egyezségek legfeljebb a kör leszűkítésére alkalmasak – noha éppen a minél szélesebb körű részvétel vezethet sikerre. Mert csakis egy pluralisztikus jellegű összefogást érdemes felmutatni egy monolitikus hatalomgyakorlással szemben. Olyan politikai struktúrát kell megteremteni, amely sokszínűségénél fogva kizárja az egypólusú hatalomgyakorlás lehetőségét.
Egy ilyen, minél szélesebb körű összefogásnak komoly üzenetértéke van; adott esetben még azokat is megszólíthatja, akik a pártpolitikát elitista machinációnak, a másokon való uralkodás eszközének tekintik – és tegyük hozzá, nem is egészen alaptalanul. Éppen ezért fordítottak hátat a közéletnek.
Egy pluralista, mégis árnyalt szellemiségű választási koalíció azokat is aktivizálhatja, akik ímmel-ámmal, inkább csak valami ellen, mint valami mellett szavaznak ugyan, de a kocka beikszelésén kívül nemigen vállalkoznak semmi egyébre, ami a politikával kapcsolatba hozható, és így – az előbbiektől alig különböző módon – a saját maguk által megválasztottakról is megvetően vélekednek.
Az első lépés a legnehezebb. Nehéz, de megkerülhetetlen. Nyilvánvaló, hogy a folyamat megindításakor nem azok között kell partnert keresni, akik okkal vagy ok nélkül, vélt vagy valós gyanúperrel élve elfordultak a pártpolitikától, hanem azokat kell megszólítani, akikből nem hiányzik az érdeklődés és a tenni akarás.
A legkézenfekvőbb kiindulópont az, hogy számos bejegyzett párt van Magyarországon, amelyek ugyan önmagukban véve lehetnek jelentéktelenek, de mivel itt éppen egy széles körű összefogásról van szó, ezért nem önmagukban véve, hanem együttesen kell értékelni ezeket: az egymást erősítő együttműködés szempontjából. S akkor kiderülhet, hogy annyira jelentéktelen egy sincs köztük, amelynek ne lenne kisebb-nagyobb köre, csoportja, amelyhez olykor igen értékes emberek tartoznak, jó gondolatokkal és alkalmas ötletekkel. Csak éppen azért nem álltak be egyik vagy másik nagyobb párt soraiba, mert nem tartoztak egyetlen politikai elithez sem, s arra sem voltak hajlandók, hogy a változó széljárásnak megfelelően az adott pillanatban erősebbnek mutatkozó oldalhoz csatlakozzanak. Ez a magatartás – talán hangsúlyoznunk se kell – messze nem azonos a józan kompromisszumra való készség hiányával. Mind ez idáig azonban nem volt elegendő ok arra, hogy kompromisszumot kössenek. Most azonban már egy egészen új helyzet állt elő, amely reális alternatívát kínál minden demokráciát tisztelő elképzelés számára.
Természetesen ellenpélda is akad bőségesen. Az előbb említett körökben szép számmal találhatók olyanok is, akik be nem vallott gyengeségüket indulatos önhittséggel palástolják. Meg nem valósítható álmokat hajszolnak, ésszerűtlen csökönyösséggel. Ezek azonban már az első fordulóban kihullanak a rostán.
Össze kell tehát gyűjteni azokat, akikben a politikai cselekvőkészség bizonyos realitásérzékkel párosul. Ellentétben jó néhány elemző véleményével és a közvéleményben is felbukkanó tévhittel itt nem lehet számítani a politikai elit kezdeményezésére. Mert az egyik fele azt gondolja, hogy a hatalmát meg tudja tartani, a másik meg azt, hogy vissza tudja szerezni.
A kezdeményezést – akár nemzeti konzultáció keretében – egy olyan szponzori körnek kellene vállalnia, amelynek érdeke, hogy a demokrácia alapértékeit megőrizhessük. És ez a legnehezebb kérdés! Hogy létezik-e egyáltalán ilyen kör, amely nem irányítani, hanem menedzselni szándékozik. És itt – ismét hangsúlyoznunk kell – nem egy-két párt mesterséges fölfuttatásáról van szó, amelyre korábban is történtek kísérletek, hanem egy új pártpolitikai struktúra kialakításáról.
A hazai politika nem attól lesz más, hogy egy párt – ahogy az LMP tette – nevében meghirdeti ezt a lehetőséget. Egy fecske nem csinál nyarat! Ha a struktúra nem változik, akkor előbb-utóbb saját mozgásterüket még a valóságosnál is szűkebbnek érzik, olyannyira, hogy eredeti célkitűzéseikkel is képesek szembefordulni – ahogy erről a már említett Somogyi-cikk konkrét példával is szolgál.
Ki vonná kétségbe, hogy Magyarországon nem alakult ki az európai normáknak megfelelő jobb- és baloldal? Ha nem tévesztjük szem elől a demokrácia alapértékeivel kapcsolatos kiindulópontot, akkor tudnunk kell, hogy ennek a feltételeit csak a két oldal megfelelő összjátéka teremtheti meg. Csak ez biztosíthatja a mindenkori kormányzat végrehajtó hatalmának folyamatos ellenőrzését. Különben annál a helytelen gyakorlatnál maradunk, amelyet mindkét oldal – különböző mértékben ugyan, de – magáévá tett: kormányváltás esetén külön hivatalt működtetnek, amely az előző ciklus kormányzatának vélt vagy valós bűneit sajtókampánnyal és peres eljárásokkal kívánja a felszínre hozni.
Vagyis a demokratikus jogállamban szokásos folyamatos ellenőrzés helyett utólagos vádaskodás történik. S ebben az igazságkeresésen túl mindig ott van a politikai ellenfél lejáratásának az igénye, a másik erkölcsi megsemmisítésének olthatatlan vágya, vagyis az igazság feltárása helyett a tisztességtelen rágalmazás lehetősége is. És a hatalom, főleg ha kétharmados, megtalálja a módját annak, hogy törvényes hátteret biztosítson demokráciával és jogállamisággal össze nem egyeztethető céljainak megvalósításához. Az ilyenfajta úgynevezett törvényes háttér azonban csak tűnékeny látszat, amely lépten-nyomon lelepleződik. Ezért kap manapság Magyarország törvényhozása nemzetközi kritikákat is.
Eme kitérő után könnyű belátni, hogy csak az egész struktúra átalakításában érdemes gondolkodni. És most lássuk külön a két oldal állapotát!
A baloldal reménykedhet abban, hogy az alkalmatlan jobboldali kormányzás visszatereli elveszett választóinak egy részét. De csak egy részét! Az azonban már vitatható, hogy ez elegendő lesz-e a versenyképességhez. Ha a belső viták lezárulnak, elkezdődhet a nagyobb arányú megerősödés. Az is bizonytalan, hogy mikor zárulnak le, és hogy befejeződnek-e egyáltalán. A gondos elemzők ennél a pontnál gyakran szemrehányással illetik az MSZP-t az elhúzódó konfliktusok miatt. Sokszor azonban nem a résztvevők szándékán múlik a belső ügyek kihordásának az ideje. Direkt módon késleltetni lehet, ami viszont senkinek nem áll érdekében – de siettetni nem. S ne legyünk szűkmarkúak, higgyük el, hogy az idejében lezáruló belső konfliktusokat követő megerősödés elegendő lesz a kormányváltáshoz. Aztán majd megint jöhet a Fidesz.
Vagyis még a legoptimistábbnak tekinthető – azaz a politikai váltógazdaságot feltételező – forgatókönyv szerint is ugyanabban a helyzetben marad a politikai élet, amelyben eddig volt. Ezért nem elég – ahogy az MSZP iránt elkötelezett elemzők teszik – pusztán ebben az irányban gondolkodni. Ha tényleg mást akarunk, ha valóban belátjuk, hogy a két párt élet-halál harcára zsugorodott küzdelemben maga a demokrácia sérül, akkor egy, a mérleg nyelvét képező liberális párt megalapítása mellett a jobboldal megújításának a szükségességét is figyelembe kell vennünk.
A Fidesz által „leszalámizott” jobboldal továbbra is létezik, habár valóban szétaprózódott állapotban. Darabokra hullva, de létezik! Ezt kell összegyűjteni és integrálni! Embert próbáló feladat, de nem lehetetlen. Sőt, éppen a Fidesz-kormányzat elidegenítő hatalomgyakorlása következtében egyre inkább valószerű. Ami a legutóbbi választásokon nem volt lehetséges, annak az esélye a következő választásokig napról napra nő. Hiszen nagyon is jól tudják a volt kisgazdák, a volt MDF-esek és a pozíciókkal megvásárolhatatlan kereszténydemokraták, hogy kiszolgáltatott helyzetüket kinek köszönhetik.
Végül is az egész politikai átalakulás sarkpontja, hogy a jobboldalon sikerül-e a Fidesszel szemben egy új alternatívát teremteni. Ez sem könnyű, de nem lehetetlen. Nem könnyű, mert a jobboldalon nem a választói bázis hiányzik, hanem az európai normáknak megfelelő eszmeiség. Ám az eszmei-elvi tisztázás iránt a politikai életben eleddig sem volt élénknek nevezhető az érdeklődés. A kormányzat hatalmi arroganciája azonban sokakat ráébreszthet arra, hogy nem elégséges pusztán a jobb- és a baloldal különbségére reflektálni, és a két pólus erőterére szűkíteni a választást.
Ezért kulcsfontosságú annak belátása, hogy nemcsak a jobb- és a baloldal között kell versenyhelyzetet produkálni, hanem a jobboldalon belül is szükséges egy versenyeztethető alternatíva. A jobboldali szavazóbázis ugyanis nem fog balra mozdulni, s ha nincs más esély, akkor – a mégoly ellentmondásos kormányzati magatartás ellenére is – fogcsikorgatva ugyan, de a Fideszre adja a szavazatát.
Mindezt lehet utópiának minősíteni. De vajon nem arról szól-e igazán a most megvédésre szoruló demokrácia, hogy a politikába bele kell vonni a társadalomnak minél több elemét, mert csak ezen a módon kezelhetők azok a konfliktusok, amelyektől a nálunk nagyobb hagyománnyal rendelkező köztársaságok is szenvednek? Csak egy széles körű pluralizmus törheti meg a magába zárkózó elitista politika elidegenítő hatását.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!