1993. április 30-án a televízió egyenes adásban közvetítette Szeles Mónika és Magdalena Malejeva teniszmeccsét egy hamburgi tornán. Amikor nyerő állásnál a magyar származású teniszezőnő éppen a pihenőidejét töltötte a padon, hirtelen egy férfi rohant oda hozzá a nézőtérről, és egy késsel hátba szúrta. A penge csaknem két centire hatolt a lapockába, de szerencsére nem okozott életveszélyes sérülést. Mint később kiderült, a harmincnyolc éves Günter Parche a német Steffi Graf fanatikus rajongójaként ki akarta „iktatni” annak vetélytársát.
Három évvel később hasonlóan járt a világ egykori leggyorsabb úszója, Alekszandr Popov, akit egy férfi akart kirabolni Moszkvában. Az olimpiai bajnok azonban ellenállt, mire a támadó egy tőrt döfött a mellkasába. A gyors orvosi beavatkozás mentette meg az életét. Lakatos Csaba zsokét, aki zavaros ügyekbe keveredett, az ügetőn lőtték meg. Az ötvenegy éves Taczman Elek világbajnok fogathajtót és feleségét saját fiuk verte agyon bosszúból és nyereségvágyból. Paul Pierce, a Boston Celtics kosárlabdázója pedig egy bárban szólalkozott össze a helyi nehézfiúkkal. Tizenegyszer szúrták meg az arcán és a testén, de ő is túlélte. Nincs annál szomorúbb, amikor egy sportoló szó szerint bármit megtenne, hogy vetélytársa előtt végezzen. Az 1994-es lillehammeri téli olimpia előtt az amerikai Tonya Harding felbérelt egy büntetett előéletű férfit, hogy súlyos sérülést okozzon potenciális ellenfelének, Nancy Kerrigannek, hogy ezzel neki nagyobb esélye lehessen az aranyéremre. A tettes egy vasrúddal ütötte térden a sportolót, de szerencsére Nancy hamar felépült.
Másoknak azonban nem volt ekkora szerencséje. Simon Tibornak, a Fradi egykori kiváló játékosának értelmetlen halálát követően senki nem gondolta, hogy az eset megismétlődhet hazánkban. Idén február 8-án a Veszprém idegenlégiós kézilabdását, Marian Cozmát a Patrióta lokál előtt késelték halálra egy máig tisztázatlan konfliktust követően. Két héttel később saját szülőfalujában szúrták le Julius Notát, a Diósgyőr egykori kapusát. 2004 szilveszterén Dmitrij Nyeljubin olimpiai bajnok orosz pályakerékpáros szentpétervári családi házuk udvarában ünnepelte az újévet barátaival. Ekkor odament hozzájuk egy részeg társaság, hogy túl hangosak. A veszekedésből verekedés lett, aminek a végén egyik fiatalember hasba szúrta a sportolót. Nyeljubin néhány órával a kórházba szállítás után belehalt sérüléseibe. Két évvel korábban a hondurasi Milton Flores hálóőrre egy bordélyházban törtek rá, s egy géppisztollyal lekaszálták. Néhány tragikus eset azonban a világ hírműsorainak élére is felkerült.
1994 nyarán az Egyesült Államok adott otthont a labdarúgó-világbajnokságnak. Az egyik selejtező mérkőzésen a kolumbiai Andrés Escobar szerencsétlen mentési kísérletének következtében a labda saját kapujukban landolt. Ezzel az öngóllal a dél-amerikai ország nem jutott be a nyolcaddöntőbe, és a focisták utazhattak haza. A bűnbaknak tekintett hátvéd kapott hideget-meleget a hazai sajtótól. Azt azonban senki sem sejtette, hogy az életével kell fizetnie ezért a hibáért.
Escobar a közvélemény támadásai ellenére megpróbálta normális mederbe terelni az életét. Július 2-án, tíz nappal a szerencsétlen meccs után, a barátnőjével a medellíni El Indio nevű éjszakai bárban szórakoztak. Amikor hajnalban hazafelé indultak volna, a parkolóban hirtelen egy indulatos férfi támadt rá, és magából kikelve ócsárolta az öngól miatt. Escobar nem hátrált meg, és megpróbálta lecsendesíteni az idegent, ám ő ekkor pisztolyt rántott, és az egész tárat beleeresztette a sportolóba. Barátnője szerint a gyilkos eközben a sportriporterek örömkiáltását utánozta: „Gól, gól, góóóóóóóóól!” Az áldozatot azonnal kórházba szállították, de még aznap leállt a szíve. Gyilkosa, a negyvennégy éves Humberto Muñoz Castro nem bánta meg tettét. Kihallgatásán közölte, hogy az összes kolumbiai hazafi nevében húzta meg a ravaszt. Szerencsére a merényletet követő óriási felháborodás nem őt igazolta.
David Schultz amerikai birkózó 1984-ben nyert olimpiát szabadfogású birkózásban, ám később tiltott szereket találtak a szervezetében, és több évre eltiltották a versenyszerű sportolástól. A férfi azonban hatalmas akaraterővel újra kezdte, és harmincöt évesen bejelentette, hogy indulni fog az 1996-os atlantai játékokon. A felkészülés nyugalmát barátja, John du Pont philadelphiai milliárdos Newtown Squar-i birtokán találta meg, ahol az üzletember birkózóklubot és edzőtábort létesített.
1996. január 26-án este du Pont meglátogatta Schultzot az otthonukban. A szomszédok szerint a beszélgetés szóváltásba, majd hangos vitatkozásba csapott át, végül a milliomos elővett a terepjárójából egy vadászpuskát, és szó nélkül a sportoló mellkasába eresztette mind a két töltényt. Schultz felesége a dörrenések zajára kirohant a lakásból, de már semmit sem tehetett a saját vérében fetrengő áldozatért. A gyilkos elmenekült, majd elbarikádozta magát a villájában, és a rendőrségi felszólításra sem reagált. A kommandósok sem mertek rátörni a paranoid gyilkosra, ezért inkább kikapcsolták az áramot és a fűtést a házban. Du Pont két napig bírta, aztán megadta magát. A homoszexuális Du Pontnak nem ez volt az első ütközése a törvénnyel: 1988-ban peren kívül egyezett meg egy férfival, aki szexuális erőszak miatt jelentette fel.
Az új-zélandi Peter Blake a világ legismertebb és legtapasztaltabb vitorlázójának számított. Többször megkerülte a földet, és sokáig ő tartotta a sebességi világrekordot is. Érdemei elismeréseként 1995-ben II. Erzsébet angol királynő lovaggá ütötte. Blake versenyzői pályafutását követően a természetvédelemben találta meg új hivatását. Seamaster nevű hajója fedélzetén a globális felmelegedés hatását vizsgálta néhány tudós társával az amazóniai őserdőben.
2001. december 6-án este éppen egyikük születésnapját ünnepelték a brazíliai Macapa-öbölben, amikor hirtelen két férfi ugrott a fedélzetre és rájuk szegezték a pisztolyaikat. A rablók pénzt követeltek, de amikor egyikük megütötte a személyzet egyik tagját, Blake magából kikelve üvöltözni kezdett, hogy takarodjanak a hajóról. A banditák egy pillanatra meghökkentek, de amikor a vitorlázó előhúzta a pisztolyát, egyikük azonnal tüzelni kezdett. Az egyik golyó éppen Blake aortáját találta el, így esélye sem volt a túlélésre. A rablók néhány holmit kaptak csak fel, majd gumicsónakjukon elmenekültek a helyszínről. A forró nyomon indult nyomozás azonban hamar sikerre vezetett. A brazil rendőrség napokon belül elfogta a „vízi patkányoknak” hívott kalózbanda tagjait, akik gazdag turistákat támadtak meg a környéken. Ezúttal azonban a túl nagy falat a torkukon akadt.
Trevor Berbick amerikai bokszoló arról volt híres, hogy ő vívott utoljára profi mérkőzést Muhammad Alival, akitől győzelme révén megszerezte a nehézsúlyú világbajnoki címet. Visszavonulása után Jamaicán élt családjával. Egy este két unokatestvére – akikkel anyagi vitája volt – vascsövekkel rátámadt, és agyonverte a sportolót, akinek a testét egy templom udvarába dobták be.
A legsúlyosabb támadás az 1972-es müncheni olimpián történt. Szeptember 5-én hajnalban a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc tagja besurrant a müncheni olimpiai faluba, majd berontottak az izraeli sportolók szobájába. Dulakodás közben két sportolót agyonlőttek, a többieket pedig túszul ejtették. Elengedésük fejében Izraelben bebörtönzött társaik szabadon engedését követelték, és szabad eltávozást. Végül a müncheni rendőrfőkapitánnyal megegyeztek, hogy egy Boeing repülőgépet bocsátanak a rendelkezésükre. Ehhez azonban helikopteren kellett a terroristákat és foglyaikat egy NATO-reptérre szállítani. A német kormány azonban csak az időt akarta húzni a túszmentő akció kidolgozásához. Amikor a terroristák és a sportolók elindultak a helikopterekhez, a mesterlövészek már készen álltak. Éjjel fél 11-kor hirtelen kialudtak a reflektorok, és a rendőrök tüzet nyitottak a merénylőkre. A zűrzavarban azonban a palesztinoknak sikerült felrobbantaniuk a náluk lévő kézigránátokat, és az ezt követő lövöldözésben az összes túsz életét vesztette. De az olimpiát nem szakították félbe, mondván: „The games must go on!” (A játékoknak folytatódniuk kell!)
Futballháborúk Latin-amerikában
Nemcsak sportolók, hanem a drukkerek is többször estek áldozatul a sport körüli erőszaknak. Legutóbb néhány napja csaptak össze Hondurasban a szurkolók és a rendőrök. A futballháborúnak ezúttal két halálos áldozata volt, de negyven éve valódi háború robbant ki egy válogatott mérkőzés után, a harc kereken száz órán keresztül tartott, és több mint hatezer katona halálát okozta.
1969. július 14-én a kora esti órákban egy salvadori harci repülő jelent meg a hondurasi főváros, Tegucigalpa fölött, és ledobott egy bombát, ami gyakorlatilag semmilyen kárt nem okozott. A megtámadott ország sajtója azonban rögtön bombázásról és a háború kitöréséről harsogott, és hazafias jelszavakkal dobálóztak.
A két közép-amerikai ország konfliktusának okát valójában egy évtizeddel előbbre datálhatjuk. A jóval kisebb területű, ámde népesebb Salvador ugyanis súlyos földhiánnyal küzdött, míg a kisebb népsűrűségű Hondurasban voltak még megműveletlen területek. Nem csoda, hogy a második világháborút követően salvadoriak százezrei vándoroltak át a határon, és vették művelésbe ezeket a földeket. 1962-ben azonban Hondurasban földreformot hajtottak végre, melynek következtében a külföldiektől elvett birtokokat az ottani parasztok kapták meg. Kétszázezer salvadorit azonnal ki is utasítottak az országból, melynek következtében alaposan elmérgesedett a viszony a két állam között.
Ebben a légkörben kapta meg Mexikó az 1970-es labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát, és a két haragos állam éppen egy selejtező csoportba került. Sejteni lehetett, hogy ennek nem lesz jó vége. Az első meccset 1969. június 8-án játszották Tegucigalpában. A salvadori focisták előző este érkeztek, ám a szállodájuk előtt hatalmas, a sajtó jóvoltából már eléggé feltüzelt csőcselék gyűlt össze. ők mindent megtettek azért, hogy a sportolók azon az éjjel szemernyit se tudjanak pihenni. Betörték az ablakokat, dudáltak, ordítottak. Mindenesetre elérték a céljukat: másnap egy megfélemlített ellenfél lépett a pályára, akik ki is kaptak 1–0-ra. A hír hallatán egy salvadori tizennyolc éves lány, Amelia Bolanos fogta édesapja pisztolyát, és szíven lőtte magát. A hazai sajtó persze azonnal népi hőst csinált belőle. A temetésén százezrek lépdeltek uszító rigmusokat kiabálva a nemzeti színű zászlóval letakart koporsó mögött – köztük maga az államelnök is.
Egy hét múlva, a visszavágón a salvadoriak sem maradtak adósak.
A vendégcsapat szállását több mázsa záptojással, döglött patkányokkal szórták meg. A focistákat pedig páncélozott autókon kellett a stadionba szállítani, hogy testi épségüket biztosítani tudják. A hondurasi zászlót elégették, és helyére egy besározott rongydarabot húztak fel. Amikor a hazaiak 3–0-ra nyertek, az utcán elszabadult a pokol: három vendégdrukkert meglincseltek, gépkocsijaikat pedig felgyújtották. Nem sokkal később lezárták a közös határt, megszakították a diplomáciai kapcsolatokat, és a hadsereget is mindkét oldalon mozgósították. A főváros házfalain mindenhol virított az új jelszó: „Honfitársak, itt az óra, csapjunk le az agresszorra!”
A szórványos lövöldözés után július 15-én a jobban felszerelt salvadori csapatok lépték át elsőnek a határt. Rögtön el is foglaltak két kisebb falut, a levegőben azonban alulmaradtak a hondurasiakkal szemben. Ráadásul utóbbiaknak sikerült lebombázniuk az ellenség utánpótlási vonalait és üzemanyag-raktárait. Ezzel meg is akasztották a további előrenyomulást.
Végül július 18-án az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) a nyomására megkötötték a tűzszünetet. Salvador egy ideig még dacolt a világgal, amely azokban a napokban inkább az első Holdra szállásra figyelt, de 29-én visszavonta haderejét. A hivatalos békekötésre csupán 1980-ban került sor, és 2006-ban végre eldőlt a sorsa egy 374,5 négyzetkilométeres vitatott hovatartozású területnek is. A harcokban mintegy négyezer hondurasi katona és civil halt meg, több ezren megsebesültek, és hajléktalanná váltak.
A másik oldalon nagyjából kétezres volt a veszteség. A harmadik, mindent eldöntő meccset egyébként Mexikóban játszották, amelyet a salvadoriak nyertek 3–2-re. Az utolsó gól szerzője természetesen nemzeti hős lett.
Két ellenséges érzületű ország feltüzelt polgárai gyakran vezetik le a feszültséget az egymás ellen vívott sporteseményeken. Láttunk erre példát 1991-ben Jugoszláviában is, amikor a szerb Crvena Zvezda találkozott a horvát Dinamo Zágrábbal. A szurkolók valósággal háborút vívtak egymással a stadionban. Sajnos ennek folytatása is lett, most már valódi harctereken. Hasonló jelenetek zajlottak már le kínai–japán, török–görög, ír– angol mérkőzéseken, vagy éppen néhány afrikai futballpályán is. De nem kell olyan messzire mennünk: emlékezzünk csak a tavaly novemberi dunaszerdahelyi eseményekre…
2009. 07. 31. (XIII/31)
