Korántsem rosszindulatból, a szándékos népbutítás nem túlzottan fennkölt elvétől vezérelve, hanem azon meggyőződés miatt, miszerint az idegenszívű magyar akadémikus történetírás szántszándékkal meghamisítja a csodás magyar nép még csodásabb történelmét. Mindezzel nincs is különösebb probléma, hiszen félőrültek mindig is voltak, vannak és alighanem lesznek is. A probléma akkor kezdődik, ha az efféle elméletekben a társadalom jóval nagyobb része kezd el hinni, mint ahányan úgy vélik: mégiscsak van valami abban, amit a tanult történészek, nyelvészek, régészek és néprajzkutatók mondanak. Márpedig ma Magyarországon erről van szó, hiszen nem csupán az idiotizmus ragadós, hanem a magyar őstörténettel kapcsolatos dilettáns elméletek is.
A rendszerváltás után az őstörténettel foglalkozó szakemberek szinte egyáltalán nem vették figyelembe a megváltozott körülményeket, vagy pedig ha észrevették is, tenni ellene nem akartak, és nem is nagyon tudtak. A könyvkiadással nagy általánosságban oly bőkezű szocialista éra után jött egy szabadabb és ezen célra pénzt nemigen áldozó rendszer, amelyben a korábbi, ma már óriásinak számító példányszámok a régmúlt csalfa illúzióinak tűnnek csupán. Mindez azt eredményezte, hogy a szakkönyvek példányszámai pillanatok alatt nemhogy tizedére, századára estek vissza. Jelenleg a tudományos párbeszéd zömében pár száz példányszámos folyóiratok, tanulmánykötetek hasábjain folyik, amelyek többségének még a létezéséről sem tud az, aki nem szakmai körökben forgolódik.
Ennek fényében pedig azok a szakemberek, akiknek lett volna hajlandóságuk a nagyközönség számára is emészthető könyveket írni, elsöprő többségükben – némileg jogosan – úgy vélték, hogy ilyen kis példányszámok mellett fölösleges időt és energiát pazarolni egy olyan könyvre, amit aztán a szerzőn kívül jobb esetben elolvas még féltucatnyi ember. Miért is tették volna? Egy kizárólag tudomány-népszerűsítő céllal írt munkát nem fognak citálni a kollégák, és nem fog fényesen csillogni a bibliográfiában. Hiszen csak a nagyközönségnek szól.
Átmenetet képezhetnek az olyan (tan)könyvek, amelyeket mind a megcélzott diákság, mind pedig a szakma haszonnal forgathat – azonban ezek sem elsősorban a „nagyközönségnek” készültek, készülnek. Természetesen ez még mindig a jobbik eset, hiszen számos kutató, egyetemi oktató véli úgy, hogy nekik ugyan nem tisztük népszerűsítő könyvet, cikkeket írni. Hiszen ők kizárólag a tudománnyal jegyezték el szűzies szellemi életüket, és eme elefántcsonttorony magasából hallani sem akarnak a merőben pórias népi igényekről. „Ellenkínálat” azonban bőségesen akad, hiszen az őstörténettel kapcsolatos dilettáns munkáknak se szeri, se száma, óriási tömegben lelhetőek fel minden egyes népnemzeti könyvesboltban, és sajnos egyre gyakrabban a kevésbé népnemzetiekben is.
Természetesen a „normál” könyvesboltokban aligha fogunk találkozni a sumerelmélet lelkes híveinek firkálmányaival, de egy-két hun–magyar, szkíta–magyar kontinuitással foglalkozó kötetbe már belebotolhatunk. A dilettantizmus mindig utat tör magának, főként a humán tudományok terén, amelyeknél a laikus olvasót igazán nem hibáztathatjuk, hogy nem tudja megkülönböztetni a valódi szakmonográfiát a fércmunkától. A „laikus olvasó” alatt azonban korántsem csak az identitását, szubkultúráját a magyarság őstörténetével kapcsolatos fantazmagóriákkal is erősítő mélymagyarokra kell gondolni, hanem a mezei honpolgárra, aki elkövette azt a baklövést, miszerint érdeklődik a történelem iránt. Ebbéli minőségében pedig azt fogja megvenni, amit talál: ha nem kap valódi szakmunkát, akkor megveszi azt, amit annak vél. Emberünket lehet, hogy mosolyra fakasztják a néhai Badiny Jós Ferenc-féle minősíthetetlen könyvek, de meglehet, hogy gondolkodóba esik például egy Nyitray Szabolcs–Mbariz Helilov-féle munkán, ami elvétve kétségkívül tartalmaz valós elemeket is. Hogy azokat elkeverje a töménytelen idiotizmussal – erről azonban a laikus vásárló mit sem tud.
2009. 01. 16. (XIII/3)
