hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Nem csak a politikusokon múlik
mondja Magyarország egyik vezető közgazdásza

2008. 02. 13.
Nem hisz a nagy és mindent gyökeresen megújítani szándékozó, felülről vezérelt, elitista reformokban Hamecz István, az OTP Alapkezelő vezérigazgatója, aki éppen ezért szkeptikus a jelenlegi reformkurzussal kapcsolatban. A Fidesz alapításában részt vett, magát konzervatív értékrendűnek valló közgazdász ezért tudja megérteni, hogy a magyar jobboldal miért támadja a vizitdíjat, noha korábban személyesen ő is javasolta, hogy ezt az eszközt vessék be az egészségügyi költségek kordában tartása érdekében. Hamecz szerint Magyarországot nem a politikusok, hanem az emberek tudják megváltoztatni. Ez az, amit hagyni is kellene nekik.



Fotó: HVG archív, Müller Judit

Soros György attól tart, hogy a nagy világválsághoz hasonlító krach tör a
nemzetközi gazdaságra. Igaza van?

– Érdemes Soros szavaira odafigyelni, bár szerintem túlzóak a félelmei. Az
Egyesült Államok szerepe a nemzetközi gazdaságban valóban megváltozni látszik,
ráadásul észrevehető, hogy amit az elmúlt években, évtizedekben tettek, az már
nem folytatható. Nevezetesen az, hogy a külső források bevonásával, azaz
eladósodással növelték a gazdaságukat. Ezt az Egyesült Államok azért tehette meg
eddig könnyedén, mert jelenleg a pénzük a világ tartalékvalutája, így a külvilág
kamatmentesen finanszírozta a politikájukat.

Korábban, amikor ez feszültséget okozott, a nemzetközi közösség átalakította a
nemzetközi pénzügyi rendszert. Ez történhet most is. A világ politikai és
pénzügyi elitjének az az érdeke, hogy az átalakulás ne nagy robajjal, brutális
válsággal, hanem „puha földet éréssel” menjen végbe. Az új gazdasági világrend
részletei azonban még nem láthatók.

Sorosnak abban mindenképp igaza van, hogy a jelenlegi folyamatok, a Kína, India
és Oroszország felemelkedésével végbement gazdasági erőeltolódás érinteni fogja
az Egyesült Államok eddigi uralkodó helyzetét. A hogyanra azonban, mint előbb is
említettem, még senki sem tudja a választ. Még arról is komoly viták vannak,
hogy lesz-e az Egyesült Államokban recesszió, tehát hogy egyáltalán jelentős
válságról beszélhetünk-e.

Az elmúlt ötven évben az Egyesült Államok volt a világ gazdaságának, és
tegyük hozzá, a nemzetek demokratizálásának egyik motorja. Ez a szerep került
veszélybe?

Most annyi látszik, hogy az egyeduralkodó szerepét elvesztheti ugyan, de
továbbra is domináns szereplője lesz a világ gazdaságának. Olyan nagy népességű
országok, mint Kína, India és Oroszország, gazdasági szempontból sokat
fejlődtek. Mivel jelentős valutatartalékokkal rendelkeznek, egy hullámvölgyben –
ami most jellemzi a világgazdaságot – sem veszítik el a befolyásukat. Korábban
az ilyen nemzetek felélték az extra bevételeiket, és mikor a világgazdaság
lelassult, pénz nélkül maradva ők is lelassultak. Most nem így történik, így
ezen országok csökkenthetik a világgazdaság kilengését.

Ezek az országok, sportnyelven szólva, felnőttek az első osztályba. Nagyobb
beleszólást kérnek a nagy nemzetközi szervezetek vezetésébe, aminek nemcsak
gazdasági, hanem politikai jelentősége is van.

Eközben a gazdasági teljesítményét nézve Európa leszálló ágban van. Képes a
kontinens ezen változtatni?

Az úgynevezett „lisszaboni folyamat” azt célozta, hogy a versenyképességben
és a technikai fejlődésben Európa lépést tudjon tartani az Egyesült Államokkal.
2010-ig szólt a program, de már ma látható, hogy ezeknek a célkitűzéseknek nagy
része nem valósul meg. Önmagában determinálja Európa sorsát, hogy csökken és
öregszik a lakossága, ellentétben az Egyesült Államok, Kína és India
lakosságával.

Olvastam, hogy Magyarország szempontjából sorfordító időkben élünk, mert most
dől el, hogy Európában – leegyszerűsítve – „összeszerelő üzem” leszünk-e, vagy
fejlettebb, magasabb szintű képzettséget igénylő, nagy döntési szabadságot
jelentő „telephely”. Van, aki az 1868-as kiegyezéshez és a 1945-ös orosz
megszálláshoz hasonló súlyú kérdésnek tartja mindezt.

Ez a kérdés már részben eldőlt. A magyar gazdaság egy része integrálódott az
európai gazdaságba, és ez nemcsak „lebutított” összeszerelő munkát jelent, hanem
úgynevezett magas hozzáadott értékű tevékenységet is.

A gond a gazdaság másik részével van, amely nem akar nemzetközi normák szerint
tevékenykedni, és nemcsak azért, mert kevesebb pénzzel rendelkezik.
Közhelyszerű, hogy Magyarországon értékválság van. A jól működő gazdaságban
részben azért működnek jól a dolgok, mert a felek megbíznak egymásban.
Magyarországon viszont senki nem bízik a másikban, minek következtében kialakult
egy „járulékvadász” üzleti modell, ahol nem valódi értékteremtés a cél, hanem
csak a már meglevő értékek újraelosztása. A magyar vállalkozók és a milliárdosok
egy része például azért népszerűtlen, mert nem szisztematikus munkával,
kreativitással, hanem állami kapcsolatok kiaknázásával, korrupcióval vagy félig
legális üzletekkel szerezték a vagyonukat.

Sajnos ez oda vezet, hogy sokszor a valóban kreatív emberek inkább azt érzik,
hogy a tehetségükkel külföldön képesek korrekt körülmények között érvényesülni.
Mindezért a magyar üzleti világot mély szkepszis veszi körül, ami rombolja, öli
a bizalmat.

Az értékválság ilyen értelemben valóban sorskérdés, hiszen meghatározza a
politikai és a gazdasági életet. Bizonyos értelemben ez az állapot az európai
integráció nyújtotta lehetőségek elszalasztásához vezethet.

A „járulékvadászatban” meghízott vállalkozói réteg, amely ahhoz van
hozzászokva, hogy túlárazott állami üzletekből, vagy az államtól áron alul
megvásárolt vagyonból lett sikeres, képes eljutni arra a színvonalra, hogy a
nemzetközi versenyhelyzetben megállja a helyét?

Nem mindenki. Van egy olyan elmélet, amely szerint a vállalatok különböző
életszakaszában más típusú menedzserek vagy tulajdonosok a megfelelőek.
Kisvállalatnál az kell, hogy valaki nagyon kreatív legyen, és mindent maga
csináljon. Ha a vállalat elkezd nőni, akkor előtérbe kerülnek azok az emberek,
akik tudták a finanszírozást biztosítani, akik értenek a pénzügyekhez. Egy
későbbi és fejlettebb szakaszban még bonyolultabb tudást és képességeket kell
integrálni a cégbe, mint például termelési tudás vagy marketing.

A kommunizmus bukását követően azok az emberek kerültek előtérbe, akik képesek
voltak a zavaros helyzetben állami vagyontárgyakat „lenyúlni” vagy monopoláron
eladni termékeiket az államnak. A legtöbbjükre már nem is emlékszünk, eltűntek a
süllyesztőben. Azok maradtak talpon, akik képesek voltak fejlődni, vagy képesek
voltak hozzáértő vezetőket alkalmazni.

Ha már a nyugatos fejlődésnél tartunk, miért tűnik nehéznek a felzárkózás,
miért, hogy még a reformok is bukásra állnak, népszerűtlenek?

Ha a siker könnyen másolható lenne, akkor mindenki sikeres lenne. Hiába
másolja le egy ország egy másik intézkedéseit, például hozza létre azokat az
intézményeket, melyek a pozitív fordulathoz hozzájárultak, az eredmény nem jön
automatikusan. Hiszen egy-egy intézménynek szerves részének kellene lennie egy
adott társadalomnak. Magyarország keserűsége pontosan arról szól, hogy ugyan
bevezettünk, vagy részben bevezettünk egy máshol sikeres politikai és gazdasági
modellt, de mégsem olyan hatékony, mint Nyugaton. A morális válság, úgy tűnik,
az intézményeinken keresztül a gazdaság teljesítményére is negatív hatást
gyakorol.

Hiába kérnénk meg bármelyik amerikai elnökjelöltet, hogy jöjjön
Magyarországra miniszterelnöknek, kudarca lenne ítélve?

A politikai vezetők világosan tükrözik azokat az értékeket, amelyek a
választóknak szimpatikusak. Sokan utálják a politikusokat, de a mai
médiavezérelt világban a politikusok valójában marketingszakemberek, akik azt
akarják eladni, amit a vevő meg akar venni. A különbség, amit sokan az amerikai
előválasztások színvonalát figyelve érzékelnek, elsősorban nem a magyar
politikusokról szól.

De egy-egy nagy reformmal nem lehetne változásokat generálni? Vagy
Magyarország hányatott történelmi múltjának köszönhetően reménytelen a
felzárkózás?

Miért van, hogy más politikai kultúrában, például a cseheknél, nincsenek
nagy reformok, unalmasan, lassan teszik a dolgukat, ehhez képest mégis jobb a
gazdasági teljesítményük? A finnek és az írek is, hasonlóan hozzánk, történelmi
hendikeppel indultak, néhány évtized alatt mégis Európa sikerországai lettek. A
szlovákok és az észtek is megelőztek bennünket, pedig a szovjet blokkban az
államiságuk is el volt véve.

Az a félelmem, hogy a változás nem-csak a politikusokon, hanem az embereken
múlik. A magyarok nem anynyira tájékozottak saját ügyeikben, a demokrácia, a
gazdaság, a közpénzek ügyében, hogy azokat, akik lehetetlen ígéreteket tesznek,
kiszelektálják.

Nem teljesen értek ezzel egyet! Számomra úgy tűnik, hogy az átlagembereknek
érdemben nincs választási lehetőségük, hiszen a gazdasági, politikai és
médiaelit által felkínált két-három lehetőség közül választhatnak csak.
Elitvezérelt és nem a nép által irányított ország vagyunk.

A rendszerváltáskor a legtöbb párt is idealistán és értékelvű alapon próbált
olyasvalamit eladni a magyar választóknak, amiben hitt. Ma már egyik párt sem
„árul” olyat, amiben hinne. Rájöttek, hogy a választók tündérmeséket akarnak
hallani, ily módon a kínálat idomult a kereslethez.

A Fidesz politikusai 1994-ben még nagyon normális programmal kampányoltak, és
majdnem kiestek a parlamentből, míg a szocialisták a 3,60-as kenyér illúziójának
ígéretével hatalmasat nyertek. A baloldali értelmiségiek általában a Fidesz
úgynevezett ideológiai cikcakkjain szoktak keseregni, de azon nem, hogy
valójában nem történt más: a politikusok felismerték azt, hogy a vásárlóknak ezt
tudják eladni. Mást nem, csak ezt. Ebben a játékban egyébként nem is a Fidesz
„vetített” a legnagyobbat.

Az ígérgetés szempontjából szerintem minden választás egy kicsit roszszabb lett,
de a képzeletbeli Rubicont a 2002-es választásokon léptük át. Medgyessyék olyan
dolgokat ígértek, melyek túl konkrétak és valójában betarthatatlanok voltak.
Miközben a magát előszeretettel kritikainak vagy függetlennek nevező értelmiség
erről nem szólt egy szót sem.

Emlékeim szerint 1998-ban a Fidesz is meglehetősen túlzó ígéreteket tett: a 7
százalékos gazdasági növekedés, az egészségügyi dolgozók bérének radikális
megemelése, és több száz kilométer autópálya építése.

Azért említettem, hogy egyre roszszabb lett, de mégsem volt szó 13. havi
nyugdíjról, 50 százalékos béremelésről, 19 ezer forint egyszeri
nyugdíj-kiegészítésről. Fenntarthatatlan és álságos ígéretekről. A politikusok
párthovatartozástól függetlenül ráéreztek a néplélekre: 2006-ban már csak az
árról vitatkoztak igazából. Nem arról, hogy a magyar választó milyen, hanem hogy
mennyi az ára. Az elit eme „felismerése” és „élettapasztalata” által véli úgy,
hogy nem kell, és nem érdemes változnia, elég a jelenlegi teljesítményét,
pontosabban teljesítménynélküliségét nyújtania.

A közelmúltban az Index portálon megjelent egy vitriolos elemzés „A féltudású
magyar elit” címmel, melyet a titokzatos Publius Hungaricus jegyzett. Olyan,
mintha Ön írta volna.

A gondolatvilága hasonló ahhoz, amiket én szoktam mondani. Sokan gondolták
azt, hogy én írtam, de nem én voltam, én a gondolataimat el merem mondani a
saját nevemben is. Osztom a szerző nézetét, hogy valóban erős kritikával
illethető a magyar elit, de a felelősséget én megosztanám a „néppel” is.

A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen elvégzése után tanult az
Egyesült Államokban és Angliában, az utóbbi országban a híres Oxford
Universityn. Hogyan képzik a másfajta elitet?

Egyrészt a kultúra egészen más, nemcsak a tanároké, hanem a diákoké is.
Sokkal inkább előtérbe van a teljesítmény és a verseny. Általában a rendszeres
tanulásra voltunk kényszerítve, és nem a vizsgaidőszak biflázására. Rendszeres
volt a számonkérés, a tanárok is mérhető teljesítményt nyújtottak, miközben azt
is lehetett tudni, hogy kik a legjobbak az egyetemen, mert volt egy világos és
ellenőrizhető kritériumrendszer. A legjobbak kapták a legjobb állásokat, tehát
mindenki ösztönözve volt a lehető legjobb teljesítményre, ellentétben a magyar
állapotokkal, ahol a legtöbb fiatal már nem hisz abban, hogy képességei alapján
juthatna előre az életbe.

Sajnos, az biztos nem használ a magyar oktatásnak, hogy – és ez zajlik most több
közgazdász kurzuson – a meghatározó nyugati közgazdasági iskolák alapjainak
megismerése helyett a képzés elő szakaszában marxista gyökerű
kapitalizmuskritikát oktatnak. Ezt legfeljebb a végén, és nem alaptantárgyként
lenne érdemes oktatni. A Chikán Attila által elindított apolitikus megújulási
folyamatot a egyetemi közélet és a politika megfojtotta, közgazdasági témában
magyar egyetem nem nagyon van Európában az első kétszáz között.

A választások előtt sikerült egy értekezés erejéig egyfajta közgazdász
nagykoalíciót összehozni, melyhez olyan szakemberek adták a nevüket, mint Járai
Zsigmond volt és Simor András jelenlegi jegybank elnökök. Ez az úgynevezett
CEMI-tanulmány – amelynek készítői Önnel is konzultáltak – vetette fel először
Magyarországon az Európában általános vizitdíj bevezetését, a közszféra
radikális létszámcsökkentését és a különféle szociális ártámogatások radikális
reformját. Mit érez akkor, amikor legnagyobb magyar konzervatív párt, a Fidesz
például az Ön által is szorgalmazott vizitdíj megszüntetését tűzte zászlajára?

Rosszul érintene, ha úgy fognám fel, hogy ez csak és kizárólag a vizitdíjról
szól. Egyszerűen a marketingokokból a Fidesznek kellettek olyan jelképek,
amelyeken keresztül a reformok ellentmondásait be tudják mutatni.

Egyrészt sajnálom, hogy pont egy olyan elemen, tehát a vizitdíjon keresztül
próbálják ezt érthetővé tenni, ami szerintem önmagában nem rossz eszköz. Az
viszont igaz, hogy ez az intézkedés és bevezetésének zavaros módja valóban
példázza az egészségügyi reformot, például az, hogy a választások előtt a
szocialisták tagadták még azt is, hogy ilyenre bármikor is gondoltak volna. Úgy
vélem, reformokat nem szabad ilyen módon bevezetni. Ráadásul a kincstári
véleményeket leszámítva általában a legtöbb ember számára kétséges a „Nagy
Egészségügyi Reform” eredményessége.

Ha azonban hatalomra kerül a Fidesz – ennek van a legnagyobb esélye 2010-ben
–, el kell gondolkodnia legalább kisebb reformok bevezetésén. Márpedig ha a
Fidesz átalakításokba kezd, szembetalálja magát azzal a társadalmi réteggel,
amelyet éppen a reformok ellenzésével állított maga mellé. Ha pedig nem mondja
meg, milyen változtatásokba kezd, akkor ugyanabba a morális dilemmába kerül,
melybe az MSZP lavírozta magát.

Bár érdekes mozgások vannak a Fidesz holdudvarában, de nem tudom megítélni,
hogy ha a kormányra kerülnek, milyen politikát visznek. Mint mondtam: ma a
politika arról szól, hogy ki tapogatja ki jobban a vevő igényeit. A Fidesz a
saját szempontjaiból érthetően egyfajta politikai marketingakció keretében
igyekszik a saját érdekeit érvényesíteni. Mindebből nem következik az, hogy mit
tesznek, ha felhatalmazást kapnak a kormányzásra.

Magyarországon már a 80-as évektől kezdve rendre próbálnak reformokat
bevezetni, mégis ellentmondásos ezeknek az eredménye. A már említett Publius
Hungaricusra utalva: kevés a magyar féltudású elit teljesítménye?

Konzervatív szemléletű ember vagyok. Nem hiszek a nagy, mindent gyökeresen
átalakító, felülről bevezetett reformokban, hanem inkább a jól előkészített, a
kis lépések politikájával végrehajtott változásokban. Ráadásul az elmúlt harminc
évben, nem véletlenül, de a reform szó lejáratódott. A szisztematikus és szerves
fejlődés nélkül nem változik meg egy ország kultúrája. A finnek és az írek
például pár lényeges alapintézményről döntöttek, de a részleteket a társadalom
„izzadta” ki magából. Igaz, ehhez kellett, hogy a politikai elit a
sarokpontokban megegyezzen.

Meggyőződésem, a gazdaságban néhány alapvető változást kellene véghez vinni,
például az adók és a szociális támogatások területén, illetve monetáris és
fiskális fegyelmet illetően, de a többit rá kellene bízni az emberekre.

Nagyon sajnálom, hogy arról nem zajlik érdemi vita, hogy Magyarország miért nem
bírt fölzárkózni. Mert azt már látjuk, hogy a legtöbb magyar viszonyítási
pontként a fejlett Nyugatot tekinti, de az is jól látható, hogy a
munkateljesítményünk vagy a gazdasági kultúránk teljesen más, elmaradottabb. A
fejlettség előnyeit szeretnénk élvezni, de nem akarjuk „megfizetni a
költségeit”: tudunk-e egymásban megbízni, jól dolgozunk-e, takarékosan élünk-e.
Mindez bár lehet, hogy egyszerűbb lenne azt hinni, de nem csak a politikusokon
múlik.

Marxtól Oxfordig – egy Fidesz-alapító életrajza

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!