Zsidó-magyar íróként szeretnék azonban vitába szállni a kiutat kereső, tiszteletre méltó zsidó-magyar írótárssal, akivel mégiscsak egy hajóban evezünk. A nagy kérdés az, hogy ugyan merre. Nyugodtabb vizek felé-e végre-valahára, vagy egy olyan szurdok zuhatagja felé tartunk, ahol a sajkánk már-már kormányozhatatlanná válhat. Megértettem és elismerem, hogy ugyanez a gond aggasztja őt is.
Őszintén sajnálom, hogy véleményünk homlokegyenest eltérő mégis. Éppen riasztó diagnózisa nyomán döbbentem rá arra, hogyan kezd burjánzani, s szövődik össze a hagyományos, fasisztoid antijudaizmus múlt században diszkriminált érvrendszere az antikapitalista, humanista baloldal frazeológiájával. Ám bennem is igazolódott a bevezetőjében előre jelzett aggodalma, hogy a – Jeruzsálemet nemzet- és vallásközi világfővárossá avatni kívánó, s némileg a pápai álmokkal rokonítható – "avantgárd javaslata" éles visszautasításra fog találni mindenfelé, elsősorban a naponkénti halálos fenyegetettségben élő Izraelben. A szerző merész ötlete kísértetiesen emlékeztet a már csaknem hetvenéves, hírhedt müncheni paktumra, amely révén a Hitlert megbékíteni és kiengesztelni törekvő nyugati diplomaták egyetlen tollvonással fosztották meg a csehszlovák demokráciát a védekezés reális esélyétől, amikor beleegyeztek a Szudéta-vidék beolvasztásába a Harmadik Birodalomba. Ideje lenne végre észbe kapni, hogy a terrornak nem lehet engedményeket tenni, mert attól csak nő a farkas étvágya.
Hát semmit sem tanultunk volna a történelmünkből, az ismétlődő elárultatásainkból? Hadd elevenítsek fel néhány jellemző példát. Különösen a kelet-európai pogromoktól joggal megriadt zsidók örültek Herzl Tivadar álma realizálódásának, amikor az első világháború végén elhangzott a palesztinai zsidó otthon megteremtését előrevetítő Balfour Nyilatkozat. De aztán mi következett? Az olajérdekeket és az "oszd meg és uralkodj" ősi elvét követő brit kormánypolitika évtizedeken át szabotálta saját nyilatkozatának végrehajtását, s még a háború alatt is képes volt a szerencsétlenek korlátlan befogadása helyett inkább viszszafordítani a Palesztina felé tartó, menekülni próbáló közép-európai zsidók ócska bárkáit, Hitler haláltáborai felé! Vagy el lehet (el szabad?) felejteni, hogy alig száz év alatt milyen megalázó zsidótörvényekbe, végül pedig az auschwitzi haláltáborokba torkollt a 19. század minden megható – s lelkes ovációval fogadott – emancipációs ígérete? És hogy a világégést és a vészkorszakot lezáró 1945-ös felszabadulásra is hogy "ráfáztunk", mert a lágerekből mutatóban hazatántorgott generációmaradékunk pirosló reményeit s az összes illúziónkat milyen hamar foszlatta szét a Szovjetunió cionista ügynökökre vadászó, orvospereket koncepcionáló, vicsorgó antiszemitizmusa? Mikor leszünk hajlandók végre felfogni, hogy a zsidóellenesek nem abban tévednek, hogy egyáltalán létezik világösszeesküvés, csak abban, hogy annak korántsem szervezői, hanem inkább elszenvedői vagyunk! A világ zsidósága ugyanúgy, mint Izrael újjáéledt állama a Földközi-tenger partján. És ez nem rajtunk múlt vagy éppen múlik, akár a jelenben, akár a jövőben. Jeruzsálem ugyanis nem véletlenül "botránykő" az emberiség történetében, a világtörténelemben. Ez az igazi oka, hogy racionálisan "megoldhatatlanok" Jeruzsálem problémái, s a "politikai forgatókönyvek szerint (ezért) nincs kiút". "Izrael olyan vonatkoztatási ponttá vált – írja Szántó T. Gábor –, melyhez képest a nemzetközi közösség egymással szemben álló érdekcsoportjai nemcsak a konkrét válsággóccal összefüggő véleményük alapján viszonyulnak, de esetenként más szövetségi viszonyaikat is Izraelhez, vagy mások Izraelhez fűződő kapcsolatához képest alakítják ki, mint ahogy alkalmasint egyéb konfliktusaikat is a közel-keleti viszályban elfoglalt szerepük mentén artikulálják."
Ha viszont ez az igazság, a megoldást is csak a Biblia alapján lehet keresni – és megtalálni. Ezt figyelembe véve, a kívülről gerjesztett palesztin válság sem kezelhető az Izraelt környező arab világ jóakarata, modernizálódása és demokratizálódása nélkül.
(A szerző író)
2002. 10. 04. (VI/40)
