hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Ezt az egyet soha nem felejtem
Interjú Fónay Jenővel, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapító elnökével, aki 21 napot ült Kádár siralomházában

2006. 11. 22.
Október 23-án még kezet fogott Gyurcsány Ferenccel, aztán néhány nappal később már azt nyilatkozta, megbánta, hogy elfogadta tőle a kitüntetést. Miért változott meg a véleménye?– A véleményem nem a három napban változott meg. De nem lett volna szabad megengedni, hogy a Kossuth-téri sortűz áldozatairól sem a hozzátartozók, sem a barátok ne emlékezhessenek meg. Én sem, aki egy kis koszorúval egymagam mentem oda, de a rendőrök, akik lezárták a teret, utamat állták.



Fotó: Vörös Szilárd

A rendőrök azért álltak ott, mert a randalírozók két nappal korábban
szétverték a fél belvárost. Komolyan gondolja, hogy a miniszterelnök nem
engedte, hogy a sortűz áldozataira emlékezzenek?

– Ez nem a hatalom szándéka volt. A baj az volt, hogy a hatalom ezzel az
egésszel nem foglalkozott. Pedig 1956. október 25-e, a véres csütörtök híre
szinte az egész világon elterjedt, és gondolni kellett volna arra, hogy a
hozzátartozók, a barátok és az elhurcoltak ott lesznek, ők mindenképpen
koszorúzni akartak. Meg tudták volna oldani, hogy a tömeg távol maradjon, de az,
hogy egy vezető sem mehetett oda, ez már gyalázatos.

Mire gondolt, amikor a Hír televízióban 56-os hősként ünnepelték a
Szabadság-téri ostromlókat?

– Tény, hogy az 1956-os forradalom nagyon hasonlóképpen tört ki. Az éjszaka
megszületett pontokat a Műszaki Egyetem ifjúságának nem engedték a rádióban
bemondani. Benke Valéria átvette ugyan a pontokat, de nem közölte. Ebből
forradalom lett 1956-ban.

Ezek szerint egyetért a hasonlattal.

– Én azért ítélem meg így, mert valóban így történt 1956-ban, és ezt nem
fogom letagadni, sőt, nem is tudják velem elhallgattatni. Erre tudtam csak
gondolni, és ezt vállalom. Még akkor is, ha minden nemzedék másként ítél a
múltról. Az én fiam – pedig az apja nevelte –, ő is másképp ítéli meg ugyanezt a
kérdést.

A Kossuth-téri tüntetők egyik vezetője, Halász József azonban olyat is
követel, hogy ki a cigányokkal a hálószobáinkból, ki a zsidókkal a bankokból.
Ezzel is egyetért?

– Én ezt egészen másképp látom. Ebbe nem engedem magamat beleűzni, még ha
akár hetvenen kérdeznek, akkor sem. 1956-ban a fegyveres felkelőknek, a
forradalomban résztvevőknek minimum 30 százaléka cigánygyerek volt. Ugyanúgy
mellettem álltak, ugyanúgy karonfogva mentünk tovább. Írja le azt is, hogy
mellőlem hét olyan zsidó barátomat végeztek ki, aki az utolsó pillanatban is, a
siralomházban is, a legnagyszerűbb, a legerősebb és a leghatározottabb
véleménnyel tudott szólni. Az utolsó pillanatban is. Mert öt perc múlva már nem
tudott szólni, mert felakasztották. Cigány, zsidó és keresztény – teljesen
mindegy. Egyformán ment a bitó alá.

Nem is azt mondtam, hogy 56-ban, hanem most hangzanak el ilyen gyalázatos
mondatok.

– Semmi közöm ahhoz, aki ilyeneket mond. Bár lenne ott mögöttem ma is
tízezer 56-os, akik már sajnos nincsenek, ne féljen, ez az alak nem nyithatná ki
a száját.

Mi a véleménye arról, hogy az ötvenedik évfordulón egy Kádár Jánost
magasztaló könyv a legnagyobb kasszasiker?

– Kétségtelenül kár, de mindenkinek joga azt hinni, amit akar. Ha viszik a
Kádár-könyvet, hát akkor viszik, aki pedig írta, az meggazdagszik. És aki ezt
élvezi, az olvassa. Ez engem abszolúte nem érdekel. Én azonban Kádár Jánosról
egy jó szót nem tudok mondani. Még akkor is áruló volt, hogyha netán a feje
mellett volt a szovjet pisztoly, és az kényszerítette, hogy azt mondja, amit
mondott. Akkor is áruló volt, mert azért itt, ebben az országban, én úgy
számoltam, háromszázkilencven embert felakasztottak 56 után. Ha Kádár azt mondta
volna, hogy „Nem csinálom!” akkor lehet, hogy ő lett volna a
háromszázkilencvenegyedik, viszont a magyar nép arany betűkkel írta volna be a
nevét a történelemkönyvekbe, Nagy Imre mellé… A siralomházban ott volt mellettem
Angyal István, aki tizenhét évesen a családjából egyedül jött vissza
Auschwitzból. Ez a nagyszerű zsidó gyerek az egyik legkiválóbb forradalmár volt.
Elmondta nekem, hogy november elsején éppen Kádár fogadta őt a Parlamentben,
amikor hirtelen mennie kellett a szovjetekhez. Még kabát sem volt nála, ezért
Angyal hozatott pokrócot, hogy takarják be Kádár elvtársat, nehogy megfázzon.


1958-ban mégis bitóra küldte Angyalt…

– Igen. Kádár mindent elvállalt, mindent megcsinált, mindent összehazudott,
és ezért ma kénytelen elviselni, hogy árulónak minősítjük, legalábbis mi. De
azért jóindulattal elmondanám mindenkinek, aki nagy szavakkal próbál ítélkezni,
ne tegye, mert nem tudja elképzelni sem, hogy mit jelent a bitófa alatt állni.

Már csend volt az országban, amikor elkezdődtek a kivégzések. Miért nem
elégedtek meg Kádárék a forradalom leverésével?

– Először is magukat akarták igazolni. Másodszor, féltek attól, hogy ha
minket kiengednek, akkor a jóisten tudja, mi lesz itt a folytatás. Ezek az
emberek hamisak voltak, és ki volt adva nekik, hogy mindenképpen példát kell
mutatni, a magyar népet úgy kell megfélemlíteni, hogy a jövőben ne fordulhasson
még egyszer elő ilyen. Ez a forradalom annyira tiszta volt és annyira gyorsan és
hirtelen jött, hogy gondolkodni se igen lehetett rajta. Nekünk a Széna téren, de
így voltak ezzel a Corvin köziek is, az államvédelmi hatóság csak addig volt
ellenfél, amíg fegyver volt a kezükben. Amikor nem találkoztunk olyan
fegyveresekkel, akik ránk lőttek, abban a pillanatban nekünk semmi bajunk nem
volt velük.

Azt mondja, ha nincs a szovjet lerohanás, magától is lezárult volna a
forradalom?

– Igen, november másodikáig úgy gondoltam, hogy végre megbékél ez az ország
egymással, végre elfelejtjük a múltat, elfelejtjük a rengeteg akasztást, az
emberirtást, Auschwitzot. Talán meg tudtunk volna békélni, mi mindenesetre
próbáltuk egy-két napig meggyőzni magunkat arról, hogy maradjunk csak így
nyugodtan, ha majd lesz egy győzelem a végén, majd mellénk állnak. Az elfoglalt
Maros utcai ávós laktanyában ottmaradtak az ávósok, senki nem bántotta őket,
senki nem szólt hozzájuk. Azt csináltak, amit akartak, az egyik főzött, a másik
olvasott.

A Széna téri csoportból tizenöt embert ítéltek halálra, köztük önt is. Ketten
kaptak kegyelmet. Tudja már, hogy miért?

– Elképzelni sem tudom, miért kaptam kegyelmet, csak azt tudom, amit ma már
az iratokból el tudok olvasni. A kérvénybe bele volt írva, hogy nem csináltam
akkora bűnt, amekkorát rám fogtak, meg hogy volt egy hűvösvölgyi ávós, aki
elmondta, hogy segítettünk neki. Ugyanaz az öt ember, aki korábban négy az egy
arányban halálra ítélt, egyszer csak meggondolta magát, és három a kettőben azt
hozta ki, hogy kegyelmet ad nekem. Erről azonban én csak huszonegy nap után
értesültem, amikor hajnalban kivittek a bitófa alá, és ott felolvasták a
döntést. Istentelen rossz érzés volt végigmenni az egész folyosón, elbúcsúzni a
siralomházban a barátaimtól, akiket ott láttam utoljára. Nyolcvanéves vagyok,
előfordul már, hogy elfelejtem, hova indultam el, de ezt az egyet, ’56-ot én
soha nem felejtem el.

Névjegy

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!