A Háború és béke megéri a kihívást: ugyanis vérbeli kalandtúrában lehet részünk. Tolsztoj művét meglepően sokan még mindig „a regény”-nek tartják, köztük irodalmárok és bloggerek, tehát két eléggé más csoport. A monumentális regény az előbbiek szerint a 19. század Iliásza és Odüsszeiája, emberképe pedig Shakespeare-éhez fogható; az utóbbiak csak újraolvassák, és a pompás felépítményben további részletekkel gazdagodnak. A címbeli két fogalom egyébként nemcsak a napóleoni háborúkra, hanem az emberi lét két nagy kulcsélményére utal; így vagy úgy mind átéljük ezeket.
Túljutva az első ötven, francia félmondatokkal tűzdelt oldalon (a korabeli orosz nemesség szokásos keveréknyelvén), lassan elénk tárul a hatalmas tabló, egy irodalmi Feszty-körkép, csatajelenetekkel, sorsok kanyarulataival, jellemek változásaival, szerelmek bontakozásaival, tragikus veszteségekkel együtt. Idő- és térbeli utazás ez, melyben elszakadva saját valóságunktól (minimum) heteken keresztül bekapcsolódunk a körpanorámán át egy a maga módján teljességre törekvő világba. Az író a franciák feletti győzelem ötvenedik évfordulóján kezdte el a regényeposzt tervezgetni. Kutatott, hadtörténelmet olvasott, adatot gyűjtött, akár Gárdonyi Géza, a hitelesség érdekében, hogy a mintegy hatszáz kidolgozott karakter valódi események közé kerüljön. Négy nagy nemesi család tagjait és kétszáz valóban élt történelmi alakot mozgat a tizenöt évnyi regényidő színpadán. Főképpen Pierre (Pjotr) Bezuhov gróf lesz jó ismerősünk, akiben az író önmagát is megjeleníti, s a barátja, Andrej (André) herceg, no meg Natasa, aki bár grófnőnek születik, természetes ember, az író által rajzolt orosz lélek szebbik, nemesebbik felének megtestesítője.
A könyv ürügyén mélyen átélhető, hogy az olvasás mennyire másként hat, mint ha a sztorit filmen látnánk. Ott készen, „megrágva” kapjuk a nézőpontot, nincs szükség a képzeletünkre, se tartós figyelemre, a történetet a „közízlésre” átlagoltan, gyorsétel formájában tárják elénk. Az olvasás során viszont részt veszünk a fogások tálalásában, hisz a hősök arcát, mondataik hangsúlyát magunk elé kell képzelnünk, s a befogadás időben egymásra épülő szakaszait is tetszés szerint lassíthatjuk, vagy gyorsíthatjuk akár.
Tolsztoj nagy művébe korának arisztokratáin keresztül nyílik ajtó. A dobzódó vagy értéket kutató hercegek, grófok, valamint a társasági hölgyek világa csak ürügy az emberi sors nagy kérdéseihez eljutni. Ki formálja a történelmet? Az egyén-e a hős, esetleg a nagy tömeg a meghatározó? Vagy inkább (és ez az író világnézete) a mindezt mozgató isteni gondviselés? De kiket használ Isten céljainak megvalósításában? A történelmet erőszakosan a maga képére alakító Napóleon vagy a halogató-taktikázó, megfontolt Kutuzov tábornok a mindent átható nagy terv eszköze? Bár Tolsztoj válasza nem szájbarágós (és mondatai sem hatnak régiesen), mégis egy nagy ívű világnézet rajzolódik ki a lapokról, melyben az ember morális fejlődése, a valós jó utáni vágya és ezek időbeni megvalósítása a nagy küldetés. Lehet ezt ma naivnak látni, mesésnek mondani, de az író nemes szándéka kavargó korunk lakosának tiszteletét is kiváltja.
2010. 08. 27. (XIV/34)
