Ez egy véleménycikk.

Még tegnap is azon az állásponton voltam, hogy Moszkva „békefenntartói” hosszú távon berendezkednek a szakadár területeken, majd jön egy hosszú csend. Ma meg kapkodjuk a fejünket, és csak reménykedni tudunk, hogy gyorsan vége lesz ennek az őrületnek. 

Származásom révén kicsit több közöm van Oroszországhoz, mint az ismerőseim többségének. Ezért sem értem azokat, akik nagy lelkesedéssel, szinte vallásos rajongással be tudnak állni valamelyik oldal mögé ebben a helyzetben. 

Mert hiába fogadjuk el bármelyik politikusnak a narratíváját, végső soron a hozzád, hozzám hasonló kisember hátán csattan az ostor. Olyanok házat lövik szét, olyanokat szakítanak el a családjuktól, mit te vagy én. 

Életek munkái mennek most tönkre - egyik pillanatról a másikra. Még fél nap sem telt el az invázió megindítása óta, máris érkeznek a hírek a halottakról – gyermekáldozatokról is –, ártatlan emberek menekülnek fejvesztve az otthonaikból, és ki tudja, hol van még a vége.

Félig oroszként, orosz katonák unokájaként, gyerekkorom egy részét Oroszországban élőként az én lelkemhez nyilván az orosz narratíva állna közelebb. Mégsem tudom megvédeni Putyin lépését, nem akarom elhinni, hogy a háború a megfelelő válasz a kialakult helyzetre. 

Ugyanúgy elítélem a népszerűségéért kétségbeesetten küzdő amerikai elnök ténykedését Oroszország gazdasági/katonai izolálására, Ukrajna megosztására. Persze a kibicnek semmi sem drága – Amerikába nem fognak ukrán menekülttömegek érkezni, nem fog az egekbe szökni a gáz ára, nem ropognak majd a fegyverek. 

Nehéz tisztán látni a jelenlegi helyzetben. Egy biztos: minden háborút meg lehet ideologizálni, aztán majd évek távlatából talán tisztul majd a kép. Addig meg szenvedés van.

A jövő a béke emberéé. (Zsoltárok könyve 37.)