Herbert Marcuse, az "Antifa filozófusa"
A szocialista forradalom amerikai gyökerei
Herbert Marcuse, az "Antifa filozófusa"

Forrás: Shutterstock/Puzzlepix

Dinesh D’Souza konzervatív elemző szerint napjaink tipikus szocialistája nem egy magasabb bérekért küzdő szakszervezeti tag, inkább az Antifával és a Black Lives Matter mozgalommal menetelő, politikai ellenfeleire téglákat dobáló transzszexuális ökofeminista.

Az alábbi cikk D'Souza a The Epoch Times oldalon megjelent véleménycikkének szerkesztett fordítása, ami a szerző személyes álláspontját tükrözi.

Dinesh D’Souza prominens konzervatív író, tudós, közszereplő, díjnyertes filmrendező. Legújabb könyve a „Szocialista Egyesült Államok: Ki van mögötte. Miért gonosz. Hogyan állítsuk meg” címmel jelent meg. 

Véleménye szerint,  pontosan ez az, amit a George Floyd gyilkosságot követő, az Egyesült Államokon végigsöprő zavargás-, és fosztogatáshullámban látunk. Napjaink szocialista baloldalát kevésbé érdekli a munkások burzsoázia általi kizsákmányolása, az identitáspolitikából fakadó faji, nemi és transzgender sérelmek, melyeket D’Souza nemes egyszerűséggel identitásszocializmusnak nevez, sokkal inkább. 

Az Antifa az antifasiszta kifejezés rövidebb formája. A radikális szélsőbaloldali mozgalom eredetét a második világháború idejére teszik, amikor a náci Németországban harcos fiatalok a hitleri rémuralom ellen próbáltak tüntetni. A mai radikális csoportokra sokkal inkább hatott az anarchista ideológia és a punk kultúra, mintsem az etnikai és vallási megkülönböztetéssel szembeni harc. Ideológiájukat tekintve saját bevallásuk szerint elutasítják a globális kapitalizmust, a homofóbiát, az iszlamofóbiát, a bevándorlás-ellenességet, az antiszemitizmust és az antirasszizmust. Miközben kiállnak a melegházasság, a transzneműek jogai, a nők jogai és az abortusz mellett. 

Mi az identitás-szocializmus?

Ma a szocialisták a konzervatív elemző szerint olyan Amerikára vágynak, ami integrálja a korábban kirekesztettnek tekintett csoportokat, és vica versa. “Amennyiben ön fehér, férfi, heteroszexuális, illetve vallásilag vagy társadalmi szempontból konzervatív, nincs helye a progresszív baloldalon.” – fejti ki a jelenséget Rod Dreher, az American Conservative vezető szerkesztője.

Más szavakkal tehát az identitás-szocialisták és a baloldal számára a feketék és a latin-amerikaiak elfogadhatóak, a fehérek nem, a nők is rendben vannak, a férfiak már kevésbé. Homoszexuálisok, biszexuálisok, transzszexuálisak, más további orientációkkal rendelkező személyek is befogatásra találnak, heteroszexuálisok pedig ki vannak zárva a körből. Illegális bevándorlók meleg fogadtatásban részesülnek, a „bennszülött” állampolgárok viszont kinn ragadnak az elfogadás körén. Hihetjük azt, hogy ez mind a befogadás politikája, mutat rá D’Souza, de ez csak a teljes kép fele.

A lényeg az, hogy a baloldal számára nemcsak a befogadás, a kirekesztés is fontos.

Herbert Marcuse
Herbert Marcuse, Forrás: Youtube/Harold Marcuse

De hogyan is jutottunk el eddig a pontig? Ahhoz, hogy megértsük az identitás-szocializmust, meg kell ismernünk a férfit, aki kitalálta, hogyan is tudja ezeket a különböző szálakat egybefonni: a mozgalom filozófusát, Herbert Marcuse-t.

Marcuse forradalma

Herbert Marcuse részben zsidó származású német filozófus Heideggertől tanult, mielőtt elmenekült volna Németországból a nácik hatalomra kerülését megelőzően. Amerikába költözött, és számos elitegyetemet (Columbia, Harvard, and Brandeis) végigjárt, végül a California–San Diego Egyetemen kötött ki. Nem sokkal később a 60-as évek Új Baloldalának gurujává vált. 

Fiatal radikálisok egész nemzedékére volt befolyással, beleértve a Weather Underground radikális baloldali militáns szervezet társalapítóját, Bill Ayerst, és Angela Davist, a Fekete Párducok tagját, aki később a kommunista párt színeiben az alelnöki pozícióért is indult, és később ki is jelentette:

„Marcuse volt az, aki megtanított arra, hogy lehetséges akadémikusnak, aktivistának, tudósnak, és forradalmárnak lenni egyszerre”

Marcuse arra buzdította az 1960-as évek aktivistáit, hogy épületeket foglaljanak el, és zilálják szét az egyetem hierarchiáját a szocialista forradalom amerikai kibontakoztatásának első lépéseiként. Ronald Reagan, akkor még kaliforniai kormányzó, volt az, aki végül elbocsátása mellett döntött. Ennek ellenére Marcuse megőrizte ismertségét és befolyását az akkori radikálisok körében. Nem ő volt az, aki megteremtette az identitás-szocializmus erőit, de talán mindenkinél korábban látta, hogyan lehet megalapozni egy új, életképes szocializmust Amerikában. 

Ahhoz, hogy megérthessük, milyen problémával is konfrontált Marcuse, egészen Marxig kell visszamennünk. Marx a szocializmus hajnalának prófétájaként, nem pedig kiváltójaként tekintett magára. D’Souza szerint gyakran úgy tekintünk rá, mint a munkásforradalmat megszervező aktivistára, de Marx mindig is hangsúlyozta azt, hogy a szocialista forradalom elkerülhetetlenül elérkezik; semmilyen kiváltó aktusra nincs szükség megvalósulásához. Egy hű német követője ezt a következőképp foglalta össze:

„Feladatunk nem a forradalom megszervezése, hanem önmagunk megszervezése a forradalom számára; nem azért, hogy mi csináljuk a forradalmat, hanem, hogy hasznot húzhassunk belőle.”

De mi van akkor, hogyha a munkásosztály túlságosan elégedett, és túlságosan biztonságban érzi magát ahhoz, hogy fellázadjon? Marx ezzel nem számolt. Lenin a problémát úgy oldotta meg, hogy professzionális forradalmár kádereket gyűjtött össze, hiszen, ha a forradalmat nem csinálja meg a munkásosztály, megcsinálják majd ők számukra. 

Marcuse hasonlóan fogta meg a problémát, mint Lenin: amennyiben a munkásosztály nem kész a szocializmusra, hol lehet új proletariátust találni a megvalósítására? A szocialista filozófus tisztában volt vele, hogy az olyan modern, iparosodott országok, mint az Egyesült Államok nem tudják kitermelni azokat a földtelen parasztokat és professzionális katonákat, akikre Lenin is támaszkodott. Kivel helyettesíthető tehát a proletariátus, aki véghez vihetné a szocializmus forradalmát Amerikában?

Indoktrináció

Marcuse igyekezett azonosítani, mely csoportokban van meg a természetes ellenérzés a kapitalizmussal szemben. Tudta, hogy a bohém művészekre és entellektüelekre számíthat, akik már régóta utálták az indusztriális civilizációt, részben azért, mert magasabb rendűnek tartották magukat az üzletembereknél és üzlettulajdonosoknál. Ezen önkéntes „számkivetettek” beszervezése arra, amit Marcuse egyszerűen a „Nagy Tagadásnak”, azaz a szabadpiaci társadalom zsigeri elutasításának hívott, természetes módon adódott.

A probléma azonban az volt, hogy a nyugati társadalom kis szegleteiben voltak csak jelen, így önmagukban alig voltak elegek demonstrációk szervezésére, nemhogy egy forradalom kirobbantására. 

Tovább keresett hát, és arra jutott, hogy a bohém kultúrát főáramúvá kell tennie, illetve normalizálnia kell a „számkivetetteket”, a „normális” embereket pedig kirekesztenie. Mindezt az 1960-as fiatalsággal kezdte, kikkel végre talált egy csoportot, amivel tömegmozgalmat indíthatott. 

De hogyan is tudtak ezek a D’Souza által csak a háború utáni jólét elkényeztetett termékeinek nevezett, a való világ problémáitól teljesen elszakadt, neurotikusan ön-, drog-, és szexközpontú, elmebágyasztó zenét hallgató fiatalok forradalmat csinálni?

Vietnam war
Forrás: Wikipedia/Albert R. Simpson/Department of Defense

Marcuse szerint az indoktrináció volt a kulcs a sikerhez. Az egyetemisták már bizonyos mértékben el voltak idegenedve a nagyobb társadalomtól, hiszen „egyetemnek” nevezett szocialista kommunákban éltek, magától értetődőnek vették a kényelmet. Megvetették szüleiket az érdekükben hozott áldozatokért, és „valami többet” kerestek, egy olyan megelégedést, ami túlnyúlik a materiális szükségek betöltöttségén.

Itt ismerte fel a szocialista filozófus, hogy a szocializmust felépítő nyersanyag a gazdag, sikeres társadalomban készül. Marcuse spirituális anómiájukat szerette volna politikai elégedetlenségbe fordítani professzorok aktivistáinak csoportjain keresztül, akik diákok egy teljes generációjánál tudták elérni, hogy szubjektíve elnyomottnak érezzék magukat még akkor is, ha objektíve senki nem nyomta el őket.

Ennek nyomán olyan aktivistákká válnak, akik magukénak érzett elnyomás ellen harcolnak. 

Marcuse számára kitűnő eszközt szolgáltatott mindehhez a vietnámi háború. A diákok önző okokból voltak háború-ellenesek, nem akartak bevonulni harcolni, azonban mindezt kihasználta azzal, hogy ideológiát adott nekik mindehhez, mondván: nem gyávák vagytok, hanem a társadalmi igazságért folytatott globális harc nemes ellenállói. Ilyen módon a rossz lelkiismeretet be tudta szervezni a baloldali aktivizmus szolgálatába. 

Ho Si Minhet és a vietkongokat harmadik világbeli proletariátusként állította eléjük, akik azért harcolnak, hogy megszabaduljanak az amerikai hegemóniától. Alkalmazta a marxista osztályokat is, mely elméletben a vietnámi „szabadságharcosok” feleltek meg a munkásosztálynak, míg az amerikai katonák a „gonosz kapitalistáknak”. Marcuse beadta a diákoknak, hogy a vietnámiak nem tudnak győzelemre jutni a segítségük nélkül. 

“Csak a szuperhatalom belső meggyengítése tudja leállítani az elmaradott országok elnyomásának finanszírozását.”

Világképében a fiatalok voltak a „szabadságharcosok” a kapitalista szörny hasában, akik majd a bel- és külföldi forradalmárokkal vállvetve véget vetnek a háborúnak és „megváltják” Vietnamot és Amerikát egyaránt. Hogy hogyan is néz majd ki a megváltás? Marcuse szavai szerint „kollektív tulajdonlás, kollektív ellenőrzés, és kollektív tervezése a termelésnek és az elosztásnak” – más szavakkal, a klasszikus szocializmus.

Osztály-megfeleltetés

A fiatalok mellett Marcuse három további beszervezésre érett csoportot talált még Amerikában áhított szocialista forradalmához. Az első a Black Power (Fekete Erő) mozgalom volt, aminek a filozófus számára külön előnye volt, hogy nem kellett megtanítani a szenvedés művészetére, a feketéknek évszázadokra visszanyúló sérelmeik voltak. 

A marxista képzettársításon keresztül a „feketéket” feleltette meg a munkásosztálynak, a „fehéreket” pedig a kapitalistáknak. A rassz lépett tehát az osztály helyébe, és el is jutottunk az afro-szocializmushoz, melytől D’Souza szerint csak egy apró lépés a latino-szocializmus és minden más etnoszocializmus. 

A második Marcuse által megkeresett csoport a feministák voltak. A filozófus felismerte, hogy könnyedén megtaníthatja őket arra, lássák ők is elnyomott proletariátusnak magukat. 

Ebben az esetben a marxista transzpozíciónak megfelelően a „nők” tekintendők a munkásosztálynak, a „férfiak” pedig a kapitalistáknak. Az osztályt itt a nem váltja majd ki. Marcuse nem csak a „patriarkátust” vette célba, hanem a monogám család is. Úgy tekintett a heteroszexuális családra magára, mint a burzsoá kultúra kifejeződésére, tehát az ő szemében a család eltörlése a szocializmus eljövetelét gyorsítja meg. 

tüntetés
Forrás: Youtube/Epoch Philosophy

Marcuse nem tudott az interszekcionalitásról (vagyis egy személy politikai és szociális identitásainak kombinációjából adódó diszkrimináció elméletéről), de egyetértett Freud szexualitással kapcsolatos elméletével, miszerint az elfojtott szexuális vágyak károsak lehetnek, és amellett is érvelt, hogy a civilizációban eljön majd egy pont, ahol az emberek szabadjára engedhetik rég elnyomott természetes ösztöneiket, többek között az úgynevezett „polimorf szexualitást”, amitől már csak egy ugrás napjaink biszexuális, transzszexuális és egyéb viselkedési formái. 

A szocialista filozófus tehát felismerte, hogy mobilizálnia kell mindezeket a csoportokat – diákokat, környezetvédőket, feketéket, feministákat, melegeket – de ehhez sok időre, átnevelésre, indoktrinációra lesz szüksége. Projektjéhez ideális környezetet biztosított az egyetemi világ, ahol új kultúrát teremthetett, ami később „megfertőzte” a médiát, filmeket, sőt, még a kapitalista osztály „titánjainak” életmódját is.

Projektjét életidejében nem sikerült megvalósítania, de az ideológiáján nevelkedett nemzedék D’Souza szerint később lépésről-lépésre átvette az irányítás az elit egyetemeken, napjainkban pedig a szocialista indoktrináció normává vált az amerikai kampuszokon. 

„Elnyomó tolerancia”

Marcuse az Antifa filozófusa is egyben. Híres „Elnyomó tolerancia” című esszéjében amellett érvel, hogy a tolerancia nem egy norma vagy jog, amit mindenkire ki kell terjeszteni. Véleménye szerint a tolerancia jó dolog, de nem abban az esetben, amikor intoleráns emberekkel kerülünk szembe. Tökéletesen elfogadható az intolerancia feléjük ilyen esetben, sőt eseményeik ellehetetlenítése, beszédeik megakadályozása, karrierjük és tulajdonuk lerombolása is. 

Legitimizálta a gyűlölködőkkel szembeni gyűlöletet is.

Marcuse szerint az ilyen emberek hiteltelenítése és „elpusztítása” érdekében megkötés nélkül „bármilyen eszköz” bevethető, beleértve a hazai terrorizmus bizonyos formáit (a Weather Underground bombamerényletét a Pentagon ellen), olyan alapon, hogy az elkövetők egy nagyobb erőszakot akarnak megakadályozni.

Világunk sokat változott az 1960-as évek óta, de több részletében mégis hasonló maradt. D’Souza szerint a szocializmus esetében még mindig Marcuse valóságát éljük. 

-

Megosztaná a véleményét másokkal is? A Facebook oldalunkon megteheti:

Aktuális hetilap
Kövessen minket!
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!