hetilap

Mire a több száz millió köbméter tartalékgáz utolsó molekulája is felbuborékolt a tenger mélyéről (ezután senki ne hibáztassa a szelíden kérődző teheneket a klímakatasztrófáért), az eddig csak iszlamista terrorcsoportoktól látott stílusban felrobbantották a krími hidat, az éppen arra haladó szerencsétlen autósokkal együtt. Másnap reggelre az orosz rakéták lerombolták egy tizenhat emeletes zaporizzsjei toronyház középső szakaszát. Ezt követően pedig beindult az új szintre emelt rakétaháború, immár a civil infrastruktúra – értsd: erőművek, élelmiszer-szállítmányok, lakónegyedek és más hasonló célpontok – ellen.

Miközben a nyugati elemzők nagy része azt próbálja meg kitalálni, mi lehet Putyin elnök fejében, eltévesztik a célt. Az orosz vezető, ahogy az ukrán elnök sem rendelkezik már régóta azzal a képességgel, hogy lezárják a február óta tartó háborút. Mindketten büszke, elszánt, patrióta és a történelmi tapasztalatok alapján sok szenvedést eltűrni képes nép élén állnak, így ha akarnák, akkor sem tehetnék le a fegyvert, különösen ekkora veszteségek után.

Ezért kellene józanság a konfliktusban közvetlenül nem érintett politikusok részéről, hogy megpróbáljanak segédkezet nyújtani az egymásnak esett orosz és ukrán nemzetnek.

Vagy, ha erre nem érzik magukat képesnek, akkor legalább távol tartsák magukat a konfliktustól. A világ nagy része ezt a józan megközelítést képviseli: India, Kína, az arab országok, Afrika és Latin-Amerika nem akarja tovább fokozni a bajt. Fegyvert szállítani, végletes megoldásokat követelni csak a nyugati világ – azon belül is az angolszász vezetők – mernek. Ők azok, akik készek harcolni, ahogy mondani szokták, az utolsó ukrán vérig. Ma Európában az emberek – Putyin agressziója mellett – ezek miatt a káoszban halászni akaró politikusok miatt szenvednek.