Az áldozatok emléke előtt fejet hajtva ebben az áttekintésben azzal foglalkozunk, hogy a korabeli, nevében „keresztény Magyarországon” a Nemzetgyűlésben, majd az Országgyűlés Felsőházában helyet foglaló egyes egyházi vezetők a numerus clausus törvény (1920), valamint az első három zsidótörvény (1938, 1939, 1941) elfogadása és a vidéki zsidók elhurcolása (1944) idején milyen jogi érveket használtak zsidó honfitársaik (vagy éppen a velük szembeni „védekezés”) érdekében, és ezek mennyiben voltak hatékonyak.
Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári püspök, akit egyik írásában Karsai László történész a Horthy-korszak „alapító atyái” közé sorolt, a 19. század végi zsidóemancipációt, az I. világháború éveit, az 1918-as őszirózsás forradalmat, a proletárdiktatúra 133 napját, majd a trianoni területvesztést a nemzethalál előtti hanyatlási folyamat keretében értelmezte. Az okok között elsősorban azt hangsúlyozta, hogy a magyarság a kereszténységtől elfordult és „idegen” befolyásnak adta át magát.
Lényegi változást ebben a Horthy-rendszer korai éveiben, az ún. keresztény-kurzus kiépülése alatt sem látott, sőt korának jellegzetességeit sem „igazán kereszténynek”, sem „pozitíve nemzetinek” nem tekintette. Ezzel szemben „buzgó” katolikus megújulást sürgetett: „Selejtes és jellemtelen firmák maradtak hivatalban a keresztény nemzeti kurzus alatt is, olyanok, kik, ha kell, kalapot emelnek a templom előtt, de azért tudnak cincogni a patkányokkal és üvölteni a farkasokkal is” – fogalmazta meg súlyos kritikáját.
Fékek és ellensúlyok nélkül: Miért kellenek korlátok a „jó embereknek” is?
A szubjektív hangulatok és a racionális érvek hiánya rossz tanácsadó az államszervezet átalakításánál »
A Pride titkolt eredete
A melegmozgalom programját évtizedekkel ezelőtt megírták »
Pergamon ősi titka és Európa sorsa
Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe? »