Ráadásul szó szerint. Mert a nyitó jelenetben mocsaras mezőn botorkáló ifjat látunk, kinek tekintete a pocsolyára siklik, ahol egy örvény kezd sebesen forogni. S ez berántja a nézőt a fél évezreddel korábbi múltba.
Ha eddig nem tudtuk volna: a történelem nem papírízű unalom, száraz adat, alig kiejthető név. És persze nem is „az a sok évszám”, amit vizsgára bevágunk; majd megy a kukába az egész. Itt szó nincs ilyesmiről. Amit kapunk, az kaland és romantika. Jellemek és hitek kavalkádja, amiből valami összeáll, amit múltnak gondolunk. És ami bizony már nem a gránitszilárd tények sormintája. „A tények makacs dolgok” – szólás igencsak rosszul öregedett, az avult bölcselkedés példája. Hisz ahogy gyűlnek a szakmunkák, lesz több az adat, úgy derül ki, mennyi mindent nem tudunk (mégse) a dolgok igaz valójáról – ahogy ez a filmbemutató utáni beszélgetésben nyomatékkal hangzik el.
Mégis fontos dolog a múlt. Nemzetieknek, világpolgároknak egyaránt. Még ha az az Ady-féle „Nekünk Mohács kell”-ethosz történetileg nem igazolható, ahogy ezt a filmben megszólaló Varga Szabolcs hangsúlyozza.
2026.05.22. (XXX/21)
