Egy résztvevő zászlót tűz ki a Nemzeti Érzelmű Motorosok 56-os megemlékezésén a turulszoborra a főváros XII. kerületében az 1956-os forradalom és szabadságharc 53. évfordulóján.(Fotó: MTI / Beliczay László)
Nemrégiben került a nyilvánosság elé a 444! stábja által készített A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilm, amelyhez hasonlóan megrázót és tartalmában ennyire jól szerkesztettet e sorok írója közel másfél évtizede nem látott. Ez a film újra a köztudatba emelte nem csupán egy budapesti kerület és annak polgármestere emlékezetpolitikai vergődését, hanem azt is, hogy a gyilkosok és áldozataik (vagy éppen leszármazottaik) köztünk élnek.
Anélkül, hogy a turulszobor körüli vita teljes történetét megosztanánk az olvasóval, inkább ennek csomópontjait kívánjuk bemutatni. Tulajdonképpen azt, ahogyan eljutottunk 2021 januárjának végéhez, amikor a már-már elfeledett – bár 2005 és 2009 között óriási vitákat kiváltó – szobor ügye ismét meghatározza a közbeszédet. Budapest XII. kerületi önkormányzata még 2005-ben elhatározta, hogy a második világháború civil áldozatainak emlékművet állít az Istenhegyi és a Böszörményi út sarkán.
Az akkori polgármester, a fideszes Mitnyan György a következő érvekkel támasztotta alá a helyszín autentikus voltát a képviselőtestület előtt: „Aki ismeri a Hegyvidéket és az alsó rész tereit, az tudja, hogy a második világháború idején ez a térség volt leginkább a harcok színtere, ezek a tömbök többször cseréltek gazdát, s a véráldozatok tekintetében is leginkább ez a rész sínylette meg a világháború küzdelmeit.” Azt elfelejtette megemlíteni, hogy az emlékmű helyét pontosan az egykori nyilasszékházzal szemben jelölték ki. Az akkori ellenzéki képviselők harcos kampányba kezdtek, hogy megakadályozzák a szobor felállítását.
Fékek és ellensúlyok nélkül: Miért kellenek korlátok a „jó embereknek” is?
A szubjektív hangulatok és a racionális érvek hiánya rossz tanácsadó az államszervezet átalakításánál »
A Pride titkolt eredete
A melegmozgalom programját évtizedekkel ezelőtt megírták »
Pergamon ősi titka és Európa sorsa
Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe? »