Idáig rendben is volnánk; a szándék deklarálása világos. Akkor válik zavarossá a beszélgetés, amikor a címszavak konkrét tartalmát próbálják megfogalmazni. Mert kiderül, hogy a Párbeszéd Magyarországért vezetői mindmáig sem tisztázták, mit értenek együttműködésen, összefogáson avagy szövetségen. A szocialistákat leginkább elkerülni szeretnék, s bár az Együtt 2014-gyel ugyan tárgyalásokat kezdenek, de nem óhajtanak belépni a választási mozgalomba, noha – mint mondják – a Millával és a Szolidaritással korábban is volt már kapcsolatuk, és persze szándékukban állt a közös fellépés. Vagyis a diskurzus mindinkább egy kevéssé sikerült kabarétréfára hasonlít; a résztvevők váltig bizonygatják, hogy lényegében fogalmuk sincs arról, miként valósítsák meg azt, amit egyébként oly nagyon akarnak.
Ez a látlelet más alkalommal és más ellenzéki szereplőkkel is mind gyakrabban kirajzolódik az Orbán-rezsim leváltásában érdekelt, ám mind tanácstalanabb nézők előtt, akik egyre döbbentebben, fokozódó keserűséggel figyelik, miféle meccset játszanak egymással az állítólag kormánybuktatásra készülő szervezetek. Mert az MSZP kivételével mindahányan azt tartják a legfontosabbnak, hogy leendő szövetségeseiket kritizálják. Hogy rendre kifejtsék, milyen morális és szakmai fenntartásaik vannak, hogy a másik mitől elfogadhatatlan számukra, illetve miféle „megújulást” várnak el tőle.
Persze, az egymástól ekként ódzkodó, ugyanakkor partnerségre ítélt politikusok nem mulasztják el megmagyarázni potenciális választóiknak, mennyire fontosnak tartják nyilvánvaló ellentéteik minél korábbi tisztázását, mondván, ha azokat most a szőnyeg alá söpörnék, éppen a remélt választási győzelem után esedékes kormányzati munka válna lehetetlenné. Intő példaként a néhai Radicova-kormány gyors bukására szoktak hivatkozni: miután az a szlovák koalíció Fico eltávolításán kívül semmiben nem tudott megegyezni, törvényszerűen esett szét, és segítette vissza ellenfelét a hatalomba.
2013. 02. 22. (XVII/8)
