Ezzel a kormányfői nyilatkozattal csaknem egy időben Varga Mihály a közszolgálati televízió kamerái előtt viszont azt mondta: márpedig teljes egészében visszavonják, majd kilencvenkilenc százalékban megfeleltetik az Európai Központi Bank kívánalmainak; remélve, hogy ezzel minden akadály elhárul az IMF-fel megkezdendő tárgyalások elől.
A két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó állítás okozott némi zavart elemzői körökben. Megindultak a találgatások, miként lehetséges, hogy a miniszterelnök és minisztere egy ilyen horderejű kérdésben nem egyezteti a mondandóját. Akadtak, akik úgy értelmezték ezt a kétségkívül szokatlan asszinkronitást, hogy Orbán Viktor egyszerűen nem akarja a saját szájával elismerni a meghátrálás tényét, mert ez nem illeszkedne a magáról kialakítani vágyott „szabadságharcos” képébe. Aki tehát őt hallgatja a rádióban, az továbbra is nyugodt lehet: Orbán nem alkuszik. Ám azok, akik Vargát látják a televízióban, tőle értesülhetnek arról a pozitív kormányzati fordulatról, amely lehetővé teszi a hiteltárgyalások elindulását. Mások szerint ez képtelen magyarázat – végtére nem lehet ilyen primitív módon kezelni a nyilvánosságot. Maradna hát az a verzió, miszerint a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal; vagyis Varga a maga szakmai megoldásával előreszaladt Orbán politikai voluntarizmusához képest.
Komoly kormányzati összeműködés esetén persze ez utóbbi is abszurd megfejtés volna, de valószínű, hogy itt mégiscsak így működik a mechanizmus: mialatt a kormányfő makacsul dolgozik a saját imázsán, szakemberei azért igyekeznek megfelelni a realitásoknak. Ritkán sikerül nekik, mert Orbán kívételes autoritása mindenben érvényesül, mégis elérkeznek azok a pillanatok, amikor kénytelen engedni a kényszerítő körülményeknek – vagy ha úgy tetszik, a józan észnek. Ilyenkor azonban úgy tesz, mintha a retiráláshoz semmi köze sem volna. Tőle csak azt tudhatjuk meg, hogy magasabbrendű igaza már megint diadalmaskodott.
Most például Prőhle Gergely külügyi államtitkár-helyettesre hárult a nem könnyű feladat, győzné meg egy bécsi sajtóbeszélgetés résztvevőit, hogy a magyar kormány mindig is eurokonform megoldásokra törekedett. Nos, akármilyen rutinos diplomata Prőhle, azt még ő sem lehetett képes elhitetni hallgatóságával, hogy az Orbán-rezsim kezdettől fogva az uniós jogelvekkel kompatíbilis törvénygyártást folytatott, hiszen a világsajtó két éve hangos az ezzel ellentétes magyar gyakorlattól. De az kétségtelen, hogy a kormány az utóbbi hetekben több vonatkozásban visszavonulót fújt, és a „forradalmilag” lerombolt jogállamon végzett némi tatarozást. Engedett valahára az Európa Tanács követeléseinek, vagy legalábbis azok túlnyomó részének; s ezzel a Velencei Bizottság szakvéleménye lényegében érvényre jut az igazságszolgáltatási reform rendelkezéseiben. Ha ehhez hozzávesszük még a jegybanktörvény dolgában a jelek szerint kialkudott (?) egyezséget, akkor megállapíthatjuk, hogy Prőhle Gergelynek már volt némi pozitív hivatkozási alapja, amikor kormánya „rugalmas elszakadását” kellett méltatnia.
Csak hát maradtak még neuralgikus pontok szép számmal – hogy mást ne mondjunk, hátravan a médiatörvény tematikája: ezt a jogszabályt több mint hatvan pontban vitatja az unió; vagyis még mindig szinte egészében rossznak tartja, annak ellenére is, hogy bizonyos javításokat már elvégzett rajta a kormány. Aztán következnek a végül az Európai Bíróság elé utalt kötelezettségszegési ügyek, amelyekben a bírák kényszernyugdíjazását és az adatvédelmi biztos felmentését Strasbourgban aligha fogják törvényesnek ítélni. Végtére, ha lassan is, de minden fronton sor kerül majd a csendes kapitulációra – és ezt a folyamatot, miközben a külföld felé szinte eldicsekszik vele a kormány, hazai közönsége – leginkább a radikális jobboldal és a szélsőjobb előtt – inkább elfedné.
Nem állítható, hogy a Horthy-kultusz felélesztése, illetve annak cinkos elnézése kizárólag ezt a célt szolgálja. De jól jön ahhoz, hogy az európai terepen elszenvedett presztízsveszteségről, a sorozatos csatavesztésekről elterelje a figyelmet. Az egymást követő, korántsem spontán, hanem jól szervezett botrányok és provokációk lekötik, bizonyos mértékben kielégítik egy meghatározott szavazóréteg torz igényeit. Ez persze nem más, mint felelőtlen játék a tűzzel. A palackból egyszer kieresztett szellemet nem tudják majd visszagyömöszölni.
Folytassunk vitát Horthy szerepéről, ahogyan Orbán javallja, és amiként Prőhle államtitkár-helyettes Bécsben is megismétli? Kicsodák? Fideszes polgármesterek és önkormányzati avagy parlamenti képviselők hivatottak kifejteni történelmi értékítéleteiket? Hiszen csupán politikai cirkuszt rendeznek abból, ami a történészekre tartozik.
Nem mellesleg ez a szakmai vita lényegében eldőlt. Elég volna, ha a társadalom megismerné a feltárt tényeket.
2012. 06. 22. (XVI/25)
