hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A demokrácia állta a csapást

2001. 09. 23.
A világsajtóban érezhető egyfajta bizonytalanság: tulajdonképp mi volt az Amerika-ellenes támadás igazi célja, mit akartak elérni a terroristák? A kommentárok többsége szerint az amerikai világhegemónia két evidens jelképét, a katonai, illetve a pénzügyi-gazdasági hatalmi központot vették tűz alá. Lehet azonban, hogy az akció egyáltalán nem szimbolikus, hanem nagyon is konkrét célokat követett: nem egyszerűen néhány épület, hanem az Egyesült Államok lerombolását kísérelték meg szeptember 11-én. Tehát annak is sokkal nagyobb a jelentősége, ahogy Amerika átvészelte a történteket.



Arab nők részvétnyilvánítást írnak egy amerikai követségnél. Mások ujjongtak Fotó: Reuters

Van, amikor a terrorakció lényege a zsarolás, például elfogott társak kiszabadítása, van, amikor a figyelemfelkeltés. A jelképeknek is igen nagy lehet a fontossága, emlékezzünk azokra a felvételekre, amelyeken egy afganisztáni kiképzőtáborban valaki a világ fő politikusainak vászonra vetített alakjain gyakorolja a céllövést. De a terrorizmus elméletében megjelent egy nagyon is gyakorlatias megfontolás: az erős, gazdag, felkészült, hatalmas fegyveres erővel bíró birodalmakat nem lehet legyőzni hagyományos háborúban – viszont ki lehet ütni őket, ha egy mindenre elszánt csoport megtalálja a legérzékenyebb pontjukat, amelyekre ha csapást mérnek, összeomlik az egész szerkezet – ahogy a WTC tornyai, úgy tűnne el az egész hatalmi szerkezet a vezetését vesztett ország káoszában.

Ennek fényében a Pentagon egyik szárnyának és a két New York-i felhőkarcolónak a pusztulása, a hatezer ember halála tulajdonképp egy kudarc szörny? hordaléka: nem sikerült Amerikát a káoszba kergetni. 

Feltehetően az akció sem sikerült a maga teljességében. Bizonytalan híradások szerint a négy gépen kívül más utasszállítók is voltak a légtérben, amelyeken lekapcsolták a transz-pondert, amely a földi radarok "kérdésére" azonosítja a járatot, és megadja a gép repülési magasságát, sebességét, irányát. Lehet, hogy sokkal több gép elrablásával számolt a terv, csak épp néhány utasszállítón ez nem sikerült, vagy valamiféle ok miatt a terroristák meg sem tudták kísérelni a hijackinget. 

Fontos mozzanat, hogy a négy gép közül, amelynek eltérítéséről biztosan tudunk, kettő egészen biztosan Washingtont, tehát az igazán érzékeny pontot támadta – illetve támadta volna: az egyik elérte a Pentagont, de a Pennsylvaniában lezuhant Boeing is egyértelműen Washington felé tartott az eltérítés után. Sőt: úgy tűnik, eredetileg az a gép is a fővárost támadta volna, amely végül is a halálos sebet ejtette a Világkereskedelmi Központon.

Ennek a gépnek a repülési iránya ugyanis az eltérítés után szintén washingtoni volt. A 767-es már túljutott New York magasságán, nem sokkal azután fordult Manhattan irányába – tehát déli kurzusról észak-keletire váltott – miután a WTC-be az első gép becsapódott. A felvételeken látható, hogy az iker-felhőkarcolókat ért első találat még nem volt halálos. Az egyenesen észak felől közelítő gép, feltehetően a WTC-től északra lévő magas épületek miatt – csak a kilencvenedik emelet magasságában csapódott az északi felhőkarcolóba. Ezt talán még túlélte volna az épület, de a washingtoni kurzusról visszaforduló Boeing már sokkal mélyebben, a hatvanadik emelet körül találta derékba a másik célt, a déli tornyot. Ez a másodikként találatot kapott épület hamarabb is omlott össze, mint a magasabban sérült északi, és feltételezések szerint a déli leomlása okozta azokat a másodlagos robbanásokat és rengéseket, amelyek később az északit is elpusztították. Ha valaki a földi hírközlést figyelve, vagy akár a helyszín közeléből rádión koordinálta az eseményeket, láthatta, hogy Washingtonra már nem lehet döntő csapást mérni, logikus volt ezt a "fegyvert" átirányítani a manhattani célpontra, amelyet az első gép gyakorlatilag elhibázott. Ha már a politikai-katonai központot nem lehet kivégezni, tűnjön el legalább a föld színéről a gazdasági központ. De ez már egy célját el nem ért, az eredeti szándékhoz képest félig sikertelen csapássorozat "mellékterméke" lehetett.

Ezt a feltételezést erősíti az a furcsa jelenség is, hogy még mindig nem vállalta senki az akcióért a felelősséget. Ha a támadás nyomán Amerika a zűrzavarba omlik, lett volna miért előállnia akár Oszama bin Ladennek, akár Szaddám Huszeinnek: lám, legyőztük a gonoszt, most már folytathatjuk a szent háborút a fejlett világ és Izrael ellen. Így azonban, hogy Amerikát nem sikerült megtörni, a világ nehezen emésztheti meg a félresikerült akció okozta hatalmas pusztítást. Ha maga az Egyesült Államok nem roppant össze, nincs mivel igazolni a Világkereskedelmi Központ összeroppantását. 

Hasonlóan utal a támadók valóságos háborús szándékára az amerikaiaknak az az elképesztő óvatossága, ahogy a történteket tálalják, megpróbálják az első órák szenvedélyei után lecsillapítani a kedélyeket, csökkenteni az iszlámellenes indulatokat, a világháborús várakozást. Nem engedik, hogy hullákat és más borzalmakat mutassanak a képernyőkön, nem 

engedik, hogy a támadás idején felcsapó közel-keleti örömünnepek felvételeit hosszan vetítsék a tévékben, noha arab tévéállomások bőven sugároztak efféle anyagokat. És kormányzati oldalról feltehetően nem engedik kiszivárogni azokat a mozzanatokat, amelyek arra utalnak, hogy az akció elkövetői valójában mit szerettek volna elérni, éppen mert pontosan tudják, mekkora volt a kockázata a válságnak, és mekkora lenne a kockázata, ha a visszavágást követelő közhangulat túl gyors döntésekbe kergetné a vezetést.

Természetesen mindez a továbbra is eléggé hiányos információkra épülő teória. Ahogy azonban a válságos órákat túlélő ország magára talált a sokkból, ahogy reagált az eseményekre, mindenképp siker. Kissé demagógnak tűnik, de a történtek tanulsága nagyon is bíztató a demokrácia hívei számára: 

ez a szisztéma, amelyet Churchill egy ugyancsak válságos pillanatban úgy aposztrofált, hogy nem az igazi, de nem találtak fel jobbat még helyette, jól vizsgázott a mostani krízis során.

A terroristák a gyenge pontot keresték – és kiderült, hogy ilyen berendezkedésnek nincs olyan Achilles-sarka, amelyen át halálos csapás mérhető rá. Ha az internetet azért találták ki, mert olyan kommunikációs rendszer, amelynek nincs kiiktatható központja – most kiderült, hogy maga a parlamenti demokrácián alapuló modern ipari állam is ilyen. Az iszlám, csakúgy, mint a hetvenes évek európai terroristáit meghatározó szélsőbal- vagy jobboldali eszmerendszer az erős centralizált államot tartja uralkodónak, a nagy birodalmat a központi hatalom tartja egyben. Most azonban a robbanások füstje mögött feldereng az erős, de valójában nem centralizált állam, amely épp azért erős, mert nem centralizált. A demokrácia nem csak azt jelenti, hogy az emberek maguk választhatják meg vezetőiket: ez olyan világ, amelyben minden település és minden egyes ember hatalmi centrum. A támadások pillanataiban a légierő más és más pontokra menekítette az elnököt, a képviselőket és a kabinet tagjait – de az ország a zűrzavar közepette is tovább működött, mert működése nem függött kizárólag a legfelső vezetés döntéseitől. 

A csapást kapott övezetekben is éltek az önálló rendszerek: a rendőrök, tűzoltók emberek tíz-ezreit menekítették ki a katasztrófából, nem vártak központi utasításra, saját döntéseik szerint cselekedtek a helyzetnek megfelelően. Sőt, a túlélés érdekei szerint kezdtek működni olyan piacorientált elemek, amelyek máskor rövid távú érdekeik szerint léptek: például a nagy tévétársaságok, amelyek eddig egymással versengve zúdították a nézőkre a szörnyűségeket, most egy közös érték védelmében, feltehetően egymással és a kormányzattal is egyeztetve fogták vissza magukat. A sajtó és a közvélemény egyetértett abban is, hogy a támadás következményeinek felszámolása fontosabb, mint a támadást lehetővé tevő hibák és hibázók keresése. Amerika nem rendült bele a csapásba, mert nem lehetett kiiktatni azt az önálló, de szolidáris elemekből összerakott Amerikát, amely a történések során az egész kontinensnyi országban életre kelt. 

Azt lehet mondani, hogy lezajlott az első közvetlen támadás a modern technológiát a demokratikus politikai felépítménnyel ötvöző, piacgazdaságra épülő civilizáció ellen – és ez a civilizáció a magában hordott értékek, saját szerkezete révén állta a csapást. Ugyanakkor megerősíti mindez Amerika és civilizációs partnerei iszonyatos felelősségét és keserves dilemmáját is: valamit lépni kell, valamit tenni kell, hogy a konfliktus továbbra is kezelhető maradjon. A rettenetes paradoxon az, hogy miközben épp a demokratikus szerkezet elleni támadás bizonyítja, hogy az emberiség csakis ilyen struktúrák védelmében nézhet szembe a kihívásokkal, legyenek akár háborús, akár környezeti, akár klimatikus kihívások, a világ jelentős része egyelőre épp ezt a berendezkedést utasítja el.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!