Egy éles villanás a retinán – így jellemezték az Apollo- program űrhajósai, amikor a szemükbe közel fénysebességű kozmikus részecskék csapódtak be, és egy rövidke pillanat alatt több száz látósejtet roncsoltak szét. Mintha csak mikroszkopikus atombombák lettek volna a távoli galaxisokból és felrobbant csillagokból kiszabaduló magányos részecskék, amik még az asztronauták sisakjain is apró mélyedéseket vájtak, a testbe érve pedig DNS-szálakat szakítottak szét, azonnali sejthalált vagy mutációt okozva. A két-három percenként jelentkező fényfoltok még akkor is megjelentek, ha az űrhajósok becsukták a szemüket, mert nemhogy az emberi bőr, de még a több centi vastag kabinfal sem volt képes megállítani a több százezer fényéven át száguldó sugarak ostromát.
A csillagok muzsikája
Ezeknek a kozmikus sugaraknak az erejét mutatja, hogy még a földfelszínen is kimutatható a jelenlétük, annak ellenére, hogy a légkör milliárdnyi atomján kell áthatolniuk ahhoz, hogy elérjék a detektálásukra kihelyezett műszereket. Érzékeltetésül: ha egy ilyen, a fénysebesség 99 százalékával haladó szupergyors részecskét egy teniszlabda méretére nagyítanánk fel, a becsapódás energiája ötvenezerszer akkora lenne, mint a valaha élesített legnagyobb atombomba, a hőhullám pedig letarolná az egész bolygót. Szerencsére Neil Armstrong és társai csupán szűk egy hetet töltöttek a bolygónk mágneses mezején kívül, így szervezetük maradandó károsodás nélkül megúszta az égi kísérőnkhöz indított tíz történelmi kirándulást. Lawrence M. Krauss kozmológus szerint azonban, ha ez a sugárzás védelem nélkül érné a Földet, az élő szervezetek rövid időn belül kipusztulnának a felszínről, vagy pedig az emberiségnek mélyen a föld alatt, barlangokban kéne megtalálnia a boldogulás útját.
2018. 08.24. (XXII/34)
