Az 1984 egy másik utópia évszáma. Nem Orwellé, hanem Margaret Atwoodé. Az akkor 45 éves kanadai írónő Nyugat-Berlinben egy német billentyűzetes, kölcsönkért írógépen kezdte papírra pötyögni A szolgálólány meséjét. Miközben karnyújtásnyira élt a Fal túloldalán valóságként létező diktatúrától, őt az Egyesült Államokban kialakult politikai helyzet aggasztotta. Meg volt róla győződve, hogy Ronald Reagan megválasztásával, melyben nagy szerepet játszott a fundamentalista keresztények Moral Majority nevű mozgalma, az amerikai demokrácia veszélybe került. És hogy a sötét jövő csak úgy kerülhető el, ha intő mese, ha úgy tetszik, disztópia formájában figyelmezteti kortársait.
Egy polkorrekt „klasszikus”
Ebben az elképzelt világban ismeretlen eredetű környezeti szennyeződés miatt a nők nagy része meddővé vált. Ezzel párhuzamosan egy rejtélyes társadalmi csoport lemészárolta a kongresszust és az elnököt, felfüggesztette az alkotmányt és Gileádi Köztársaság néven új államot hozott létre. A nők nem olvashatnak, nem lehet saját tulajdonuk, és szigorú kasztrendszerben kell élniük: a hierarchia csúcsán az új politikai-katonai elit tagjainak, a parancsnokok feleségei állnak, a felügyelő-végrehajtókat néniknek nevezik, az uralkodó osztály alkalmazottaiként háztartást vezető nők a márták, a közrangú feleségek a gazdasszonyok és végül a szolgálólányok, akiket pusztán megtermékenyítendő testekként kezelnek. A népesedési probléma megoldására ugyanis összegyűjtötték a még fogamzóképes nőket – azokat, akiknek nem első házasságból született gyermekük, emiatt erkölcsileg alkalmatlanoknak nyilvánították a nevelésre, és elszakították a családjuktól őket. Ők egy kiképzőközpontban kapott agymosás után a parancsnokokhoz kerülnek. 
2018. 02.09. (XXII/6)
