Két főszereplő: Tom Hanks és Tyler Hoechlin
Mégis, mikor a nagyfőnök vér szerinti fia mellőzöttsége kezeléseképp kiirtja fél családját, neki kell menekülnie. A revans részeként vérbosszúra készül, amit a gengsztervilág megért, de saját belső rendje védelmében azért mielőbb igyekszik őt likvidálni. Apa és fia hathetes ámokfutása a régi fejlődésregényeket idézi. Ahogy a fiú (egyben a narrátor) mind jobban részese lesz az erőszaknak, úgy érik benne: ha felnő, semmiképp se pisztoly lesz a kenyere.
A történet tehát egyszerű. Nem is a sztori érdekes, hanem mindaz, ami köríti. Az arcok játéka a gyakori közelképekben, az aláfestő zene, az utcaképek, a szesztilalomkori Amerika sötét oldala, a szervezett bűnözés összes díszletei, a böhöm nagy autók, melyekből ugye nem sajnálták ki a matériát. Az etnikai összetartást már nem először látjuk vallásként a szabad újvilágban is, és az rendre a szabadsággal való durva visszaéléshez vezet.
A nívós elődökhöz hasonlóan (Keresztapa, Casino, Az utolsó emberig) szó kerül a legnagyobb kérdésekről, mennyről és kárhozatról is. Tudják ugyan, hogy iszonyú dolgokat csinálnak, ám ügyelnek a bűnözői tisztesség látszatára. "De a végén mindnyájan pokolra jutunk úgyis
"– látja a pálya végét a nagycsalád feje. És egy lassított, zajok nélküli kulcsjelenetben, emberei pergőtűztől leütve terülnek el körülötte, s ő majdnem örül, hogy a vég számára épp nevelt fia keze által jön el. Tragikus mindez, de működő törvényszerűség leírása: a bűn utáni zsoldot fel kell venni. Egy ilyen témájú filmben ennek benne kell lennie. Most ezért találóbb a magyarított cím, mint az eredeti.
Sam Mendes rendező az ünnepelt Amerikai szépség után e második filmjében megint eljut a hűség és az árulás kérdéseihez. Következtetése nagyjából az, amit a maffiás világot értően feltáró Rich Cohen könyvében olvashatunk: "Sok gengszter számára a halál előtti pillanat egyben az elárultatás pillanata. (
) Légy te áruló, mielőtt elárulnának. És ez teszi a gengszteréletet általában az élet erőteljes metaforájává."
Azért örül az ember, hogy másképp is lehet élni. (Pálfy Gyula)
2002. 11. 15. (VI/46)
