A New York-i Magyar Színház leglelkesebb tagja és hajtómotorja az igazgató, Cserey
Erzsébet. Magáról annyit árul el, hogy élete a színház. Azt hitte, hogy az egész
csak mellékfoglalkozás lesz, de bizony főfoglalkozássá vált. Végül nem bánta meg,
voltaképpen küldetésnek tartja ezt a munkát. Amerikában, a Strassberg Iskolában
tanult, és nem játszott magyar színházban, játszott viszont egy-két hollywoodi
filmben, például Woody Allennel. Szerepelt a Broadway színházaiban is.
– Mikor alakult a Magyar Színház New Yorkban, és milyen fejlődésen ment keresztül?
– A New York-i Magyar Színház tizenöt évvel ezelőtt alakult meg, dr. Varga László
alapította (jelenleg FIDESZ képviselő, rendkívüli nagykövet és meghatalmazott
miniszter, valamint az Országgyűlés korelnöke) néhány másik vállalkozó szellemmel
karöltve, akiknek az volt a véleményük, hogy New Yorknak szüksége van szervezett színházra,
nemcsak kisebb, időközi rendezvényekre. Eleinte voltak itt nevesebb művészek, akik
hosszabb ideje éltek Amerikában, például Dékány László, Dukász Anna, tehát könnyebb
volt megrendezni egy-egy komolyabb színdarabot. A műsortervben több, Varga László által
írt m? szerepelt. Aztán színre vittünk klasszikusokat, amelyekre bizony igen nehéz
behozni a közönséget. Mivel a színészek csak másodállásban vettek részt a színház
munkájában, így Az ember tragédiája, valamint a Bánk bán csak felolvasás formájában
került színre, de csodák-csodája, volt rá közönség – nem olyan nagyszámú, mint
egy operettre, de volt – és nagyra értékelte az előadást. Később eldőlt, hogy a
színháznak mennie kell, tehát legyen állandó gárdája. Döcögve bár, de elindult
évente néhány előadással. Aztán Varga László és Dukász Anna visszaköltözött
Magyarországra. Akkor eljött hozzám a színészek küldöttsége, és felkért, hogy
vegyem át a színház vezetését. Megvallom, azt gondoltam, hogy ez könny? feladat, és
meg tudom oldani amerikai fellépéseim mellett is, hiszen csak pár előadásról van szó.
El is kezdtem a munkát. Aztán rájöttem, hogy a dolog nem is olyan egyszerű, korántsem
arról van csupán szó, hogy egyszerűen leveszünk egy színművet a polcról. Jól emlékszem
első rendezvényemre, amely Dankó Pista életéről szólt. Szerencsés voltam, mert
Kaliforniában élt egy remek operaénekes, Czövek István, aki énekelte Dankó Pista
dalait, és hajlandó volt átrepülni New Yorkba. Az újszer? az volt az előadásban,
hogy korabeli képeket vetítettünk. Öt énekes lépett színpadra, kis zenekar kíséretével
és két narrátorral. Az előadás végén a közönség felrohant a színpadra, és dicséretekkel
halmoztak el. Aztán valóban elindultunk. Jöttek vendégművészek Pestről, nem is kis
nevek, Cserhalmi György, Csongrádi Kata, Pápai Erika, Újlaki Károly és sokan mások.
Boldogan léptek fel. Körülbelül három évvel ezelőtt megalakítottam a kamaraszínházunkat.
Itt szerényebb körülmények között rendezzük előadásainkat, de magasabb szinten, költői
esteket, életrajzi ismertetőket, többek között Kabos Gyuláról, Fedák Sáriról,
Ruttkai Éváról, Latinovits Zoltánról, és nagyon sikeresek ezek az előadások.
– Véleménye szerint mi a legszükségesebb kellék egy színház munkájához?
– Amint annakidején Montecuccoli mondta: "a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz
és pénz." Ugyanez vonatkozik a színházra is. No mármost ahhoz, hogy behozzuk a közönséget,
nem elég egy érdekes színdarab, hanem kell hogy legyen benne zene és ének. Így
belefogtam egy nagyon merész vállalkozásba. A "Kaméliás hölgyet" megzenésítettük
a "Traviata" muzsikájával, és miután vannak kiváló énekeseink, igen jól sikerült.
Aztán Zilahy "Delilájába" Eisemann-dalokat szőttünk. Molnár Ferenc "Üvegcipő"
cím? darabját is megzenésítettük, és amire igen büszke vagyok, egy hónappal megelőztük
a budapesti bemutatót. A "Liliom" már könnyebb volt, hiszen ahhoz a "Caroussel"
szolgáltatta a muzsikát. A közönség közül sokan úgy nyilatkoztak, hogy "lélekemelő"
előadás volt.
– Mondjon néhány szót a jelenlegi helyzetről!
– Azon fáradozunk, hogy megkíséreljük színházunk kibővítését. Kitaláltam,
hogy legyen a színháznak egy félórás televízióadása, amihez az államtól kaptam
az időt. Mivel csak egy bemutatót tartunk és nincs módunkban ismételni, a tévében részleteket
adunk. Így valójában két legyet ütünk egy csapásra, mivel vannak, akik egyáltalán
nem is tudták, hogy New Yorkban létezik magyar színház. Mondhatom tehát, hogy a színház
életképes. Persze a pénz nem minden. Végső fokon a színészek lelkesedése tartja
együtt a társulatot, akik munka után – néha helyett – jönnek a próbákra. Sajnos
nehéz olyan próbát összehozni, ahol mindenki ott tud lenni. Ezt is figyelembe kell
venni a darabok kiválasztásánál. A jelenlegi helyzetről még csak annyit, hogy két
hete volt egy gálahangversenyünk, több itteni fiatal énekes lépett fel. Ennek keretében
megemlékeztünk a pesti kabaré fennállásának 90. évfordulójáról is. Az előadásnak
nagy sikere volt. Szeretném hozzáfűzni, hogy a közönség lelkesedése is olyan fontos
tényező, amely életben tartja a színházat. Már felmerültek a kérdések, hogy mikor
lesz a következő előadás, és mit fogunk színre vinni. Ki kell tehát találni, hogy
mi legyen az, ami behozza őket, ébren tartja az érdeklődésüket. Célunk, hogy ápoljuk
a magyar nyelvet és fenntartsuk a magyar kultúrát.
– Hány előadást tart évente a színház?
– Az előírás évente hat előadás. 1996-ban, amikor az 1100 éves évforduló volt,
minden hónapban tartottunk egy előadást, és három nagyszabású bemutatót is rendeztünk.
1997-ben nyolc bemutatónk volt, idén eddig kilenc előadást tartottunk. Tervünk
szerint 2000-ben természetesen valami különlegessel szeretnénk kirukkolni.
– Jövendő tervek?
– A jövő évadban elsőként Molnár Ferenc "Farkas" cím? darabját fogjuk előadni.
Egy új magyar író vígjátékával folytatódik a műsorunk, aztán megint valami zenéset
szeretnénk. Nagy terveink vannak, és remélem, valamennyit sikerül megvalósítanunk.
Eddig még mindig keresztül tudtam vinni az előirányzatokat, ha nehézségek árán is.
Egyébként meg kell jegyeznem, hogy a kritikusok kedvezően nyilatkoznak a színházról,
ami eleve nagy segítség.
A magyar nyelv, kultúra és nemzeti hagyományaink csakis úgy maradhatnak fenn Magyarhon
határain kívül, ha olyan intézmények működnek, mint ez a színház. New Yorkban van
elegendő olyan magyar, aki szívén viseli az ügyet, és időt, fáradtságot nem kímélve
harcol a magyar kultúra fenntartásáért. Úttörők ezek, akik minden elismerést megérdemelnek.
1998. 12. 19. (II/51)
