Csodálatos játék, piszkos üzlet – ezzel a címmel közölt szerkesztőségi cikket a brazíliai futball-világbajnokság kapcsán a The Economist. A tekintélyes gazdasági hetilap szerint súlyos ellentmondás árnya vetül a futball ünnepére: miközben a globalizációval felvirágzó labdarúgás a legnépszerűbb sport a világon (minden második földlakó legalább részben figyelemmel kíséri majd a vb-t), a FIFA reménytelenül a korrupció mocsarába süllyedt. Nemcsak a pénzügyi botrányokat, legújabban a 2022-es vb-rendezés megbundázását írják a „középszerű” Sepp Blatter vezette világszervezet számlájára, hanem a fogadási csalásokat is, felvetve a költői kérdést: miért van a futball ennyire lemaradva más sportok – például a rögbi, krikett és tenisz – mögött a bírói döntések videoellenőrzése terén. A lap szerint Blatter távozása sem oldaná meg a problémákat, és nemcsak azért, mert az esetleges utód, Michel Platini, az európai szövetség elnöke is nyakig benne lehetett a katari botrányban, hanem azért, mert a FIFA monopolhelyzetben van a nemzetközi futballban, és mivel a kormányok és a nemzeti szervezetek felett áll, szabályozni sem lehet kívülről.
A cikk megjelenése óta újabb botrány került fel a szégyenfalra: a német Bild fotókat közölt Blatterről, amint 2005-ben egy moszkvai klubban találkozik Alimszan Tocstacsunovval, az orosz maffia egyik közismert alakjával. Az FBI listáján is szereplő férfi közreműködött a Salt Lake Cityben rendezett 2002-es téli olimpia legnagyobb botrányában, a műkorcsolyabírók megvesztegetésében. Állítólag a 2005-ös találkozón dőlhetett el, hogy Oroszország rendezheti a 2018-as világbajnokságot. Annyi biztos, hogy az ominózus klub így reklámozta magát: „Az étterem a felső tízezer gyűjtőhelye és a klasszikus luxus szimbóluma. Egy hely, ahol hatalmas vagyonok és korlátlan hatalom koncentrálódnak. Milliós üzletek köttetnek és sorsok döntetnek el.”
A korrupció egyébként a brazil rendezés tekintetében is ipari méreteket öltött: becslések szerint négyszeresen „túllőtték” a szükséges beruházási költségeket. Az már most látszik, hogy a brazil társadalom nem sokat fog profitálni mindebből. Sőt!
A Los Angeles Times riportja szerint Brazíliában ugyan negyvenmillió embert emelt ki a nyomorból az elmúlt bő évtized gazdasági fejlődése, ám ez sem elég arra, hogy a középosztály biztonságos életszínvonalat tudhasson magáénak. Bár a világbajnokság egyfajta megkoronázása (lehetne) ennek a fejlődésnek, az elmúlt hónapok tiltakozáshulláma arról tanúskodik, hogy számos brazil jobban érezné magát, ha a sportünnepre költött pénzt inkább az egészségügyre és egyéb sürgősen megoldandó feladatokra fordította volna a brazil kormány.
A Los Angeles Times cikkében bemutatott Rocha család példája jól illusztrálja, hogy a középosztályba kerülés errefelé nem ugyanazt jelenti, mint a fejlettebb jóléti társadalmakban. Juan Brito Rocha a szüleivel és három fivérével osztja meg lerobbant Rio de Janeiró-i panellakásukat, amelynek falain néhol jókora lyukak tátonganak. A 15-25 év közötti fiúk emeletes ágyakon alszanak, és megosztoznak a ruháikon. Bár Juan ösztöndíjat nyert egy színvonalas magánegyetemre, az odajutáshoz – a kaotikus tömegközlekedés miatt – hajnali négykor kellett kelnie, és mivel a családot támogatnia kellett, este tizenegyig dolgozott. A tanulásról így végül mégiscsak le kellett mondania. Testvéreinek esélye sincs a továbbtanulásra, munkájukkal szintén a család fenntartásához járulnak hozzá. Természetesen jobban élnek ma, mint amikor apjuk a városba került, de sok, a középosztály számára máshol természetesnek számító dologról nem is álmodhatnak – köztük a világbajnokság bármelyik mérkőzésének élőben való megtekintéséről.
A Rocha család példája Brazíliában tipikusnak tekinthető, a hozzájuk hasonlók teszik ki a lakosság felét.
A nyomorból éppen csak kiemelkedett rétegek hangja volt egyébként a legerősebb a világbajnokság ellen tiltakozók között. Életüket a tömegközlekedés, az egészségügyi ellátás, a közbiztonság és a közoktatás megoldatlan problémái nehezítik. Az egyik Rocha fiú elmondása szerint a közelmúltban rablók támadták meg az iskolából kijövő fiúkat. Az egyik leesett a motorról: őt halálra verték.
A rendőrséghez fordulni a szülők szerint nem nagyon érdemes, mivel sosem lehet tudni, kik azok, akik részesek a széles körű korrupcióban és a visszaélésekben. Az iskola falain belül sem mindig jobb a helyzet: a legkisebb Rocha fiút tanára tanácsolta el az iskolából, amikor látta, hogy többre hivatott, tehetséges diák. Az igazgatónő ugyanis féltette Davit, mivel az iskolában a közelmúltban kétszeresére nőtt a drogkereskedelem mértéke. A kérdésre, hogy miért nem akadályozta ezt meg, csak annyit mondott: akkor meggyilkolták volna. Juan, a középső fiú, aki számos ismerőse véleményét osztja, úgy fogalmaz: undorodik attól, hogy az állam mennyi pénzt fektetett e problémák orvoslása helyett a sportba, beleértve a magukat többnyire szintén alacsony sorból felküzdő sportolók csillagászati fizetését is. Ő maga a tanulásra szavazna – ha módjában állna.
(Fel)támadófoci
Szélmalomharc
2014. 06. 20. (XVIII/25)
