Nemrégiben nagy érdeklődéssel kísért előadást tartott Tel Avivban az „Arab válaszok a fasizmus és nácizmus eszméire” elnevezésű konferencián. Miért tartja aktuálisnak ezt a kérdést?
–ŰA modern Közel-Kelet történészei egyre nehezebben tudják a hagyományos elméletek mentén értelmezni az arab és iszlám politikából származó kihívásokat. A tudósok többsége olyan paradigmákat védelmez, amelyeknek olyan varázsszavai vannak, mint a „harmadik világ”, az „antiimperializmus” vagy az „orientalizmus”. Zavarban vannak, amikor egyértelmű bizonyítékokkal találkoznak szembe arra vonatkozóan, hogyan tudta néhány nagyon befolyásos arab, palesztin és iszlamista vezető – mint például Hadzs Amin el-Husszeini volt jeruzsálemi főmufti, aki nagyon lelkesen és hatásosan együttműködött a náci rezsimmel – elterjeszteni a zsidógyűlöletet az arab világban. Pedig a nácizmus és az iszlamizmus kulturális keveredése nélkül nem lehet megérteni a mai antiszemitizmust.
A Tel Aviv-i konferencia egy folyamat része. Szeretnénk leleplezni azokat a baloldali és balliberális előítéleteket és közkeletű tévedéseket, amelyek a Közel-Keleten, Európában és az Egyesült Államokban is erőteljesen gerjesztik az anticionizmus különböző változatait. Úgy vélem, hogy elkezdődött egy paradigmaváltás.
Miért nem vesznek sokan tudomást a történelmi tényekről?
–ŰSok részlet évtizedek óta ismert arról, hogyan működött együtt Husszeini a nácikkal. A nyugati értelmiség viszont hagyományosan pozitív színben lát mindent, ami a harmadik világban történt, így ez által a főmuftit is a náci kollaboránsok sorából a harmadik világ azon forradalmárai közé emelték, akik a nyugati imperializmus ellen harcoltak. Ahogyan 1945 után sok volt náci Európában, úgy Husszeini és mások is keményen dolgoztak azért, hogy kimosdassák a második világháborús és a holokauszt alatti tevékenységüket. Nekik viszont megvolt az az előnyük, amivel az európaiak nem rendelkeztek: zsidógyűlöletüket a gyarmatosítás elleni felszabadító harc szlogenjei mögé tudták elrejteni. Néhány nyugati történész nehezen hiszi el azt, hogy az antiszemitizmus az Európán kívüli világban is felbukkanhat. A történészek még mindig Edward Said „harmadik világ” felfogásában élnek, és nehezen tudják elképzelni azt, hogy a globális antiszemitizmus súlypontja Európától eltolódott az arab világ és Irán felé. Iszlamista politikusok gyakran ugyanazokat az állításokat visszhangozzák, amelyeket Husszeini egykori berlini náci barátai és bajtársai – például Heinrich Himmler és Ribbentrop külügyminisztériumának hivatalnokai – találtak ki.
Mik voltak a konferencia konklúziói?
–ŰSenki nem állította azt, hogy minden arab vagy minden muszlim csodálta Hitlert. De sokan közülük igen. Számos kutató szerint egyértelműek a bizonyítékok, hogy az antiszemitizmus a Korán és a Hadísz egy sajátos értelmezése, amely már a harmincas-negyvenes években megerősítette a nácizmus elterjedését az arab és muszlim radikálisok között, jóval előbb, mint hogy Izrael államát megalapították volna. Az iszlamisták újra divatba hozták ezeket a tradíciókat, hogy elősegítsék a jellegzetesen modern, zsidógyűlölő iszlamizmust. Ez az antiszemitizmus jelent meg az 1948-as és a későbbi, Izrael felszámolására indított háborúkban is. Ez okozta az arab fél kompromisszumképtelenségét is, amellyel elutasították a két ország megoldást már a harmincas évek végén, majd 1947–48-ban az ENSZ rendezési tervében, 2000-ben Camp Davidben, és ez jelent meg 2009-ben újra Netanjahu izraeli miniszterelnök békeajánlatával szemben.
Gyakran hallani, hogy az iszlám világ zsidóüldözése korántsem volt olyan borzalmas, mint a keresztényeké.
–ŰEgyetértek Bernard Lewis érveivel, aki szerint, amíg a zsidók elfogadták a másodosztályú szerepet az iszlám fennhatóság alatt, addig tolerálták őket. A zsidó szuverenitás azonban, amely Izrael államában kelt életre, némely muszlim számára már nem tolerálható, sőt egyenesen sértésnek tekintik. Szerintük ugyanis a zsidók előző, alárendelt pozíciója volt a helyes.
A kulcskérdés azonban az iszlamizmus és nem maga az iszlám. A Muszlim Testvériségtől kezdve, amit Hasszán al-Banna alapított 1928-ban Egyiptomban, új politikai tradíció jött létre, ezt nevezik iszlamizmusnak. Hasszán al-Banna és Hadzs Amin el-Husszeini az iszlámot antiszemita vallásként definiálták újra. Beemeltek zsidóellenes történeteket és idézeteket a Koránból és a Hadíszból, amelyek a múltban jelentéktelenek voltak, de az ő iszlámértelmezésükben központi szerepet kaptak. Azt hirdették, hogy Mohamed óta a zsidógyűlölet mindig is az iszlám középpontjában állt. Az 1930-as évek végén a Német Külügyminisztérium hivatalnokai megértették, hogy a nácizmus vonzó lenne ezeknek az embereknek a szemében, ha meggyőzik őket arról, hogy a zsidógyűlölet közös elvi alapot jelent. Később arról is meggyőzték őket, hogy álljanak ellen a közel-keleti brit jelenlétnek. A náci németek arab nyelvű rádiópropagandája ezért a Koránból idézett és nem a Mein Kampfból.
Ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa a Hamasz 1988-as Chartáját, az al-Kaida bármelyik kiáltványát, vagy jól ismeri Ahmadinezsád dagályos szónoklatait és zagyva beszédeit, láthatja, hogy egyik sem teljesen újszerű. Mindegyikben jelen vannak annak az ideológiai szintézisnek a témái és szlogenjei, amelyek Berlinben a háború idején, a náci–iszlamista kollaboráció alatt születtek meg.
Hogyan fogadták a 2009-ben megjelent könyvét, amely a Náci propaganda az arab világ számára címmel jelent meg?
–ŰEddig az Egyesült Államokban, Angliában és Németországban megjelent kritikák nagyon jók voltak. A tudományos lapokban megjelenő ismertetések hosszabb időt vesznek igénybe. A könyvet hamarosan franciára, olaszra, japánra is lefordítják. Most tavasszal készítettem el a könyv mellé egy dokumentumgyűjteményt, amely reményeim szerint megjelenik német és arab nyelven is. Az Al-Maszri című kairói lap interjút készített velem a könyvemről. Az újságíró szerint, akik elolvasták a könyvet, nem tagadhatják többé, hogy egyértelmű kollaboráció zajlott néhány arab vezető és a náci rezsim között.
Persze azok, akik a „forradalmi” harmadik világ felfogásban hisznek, azok azt állítják, hogy az arab iszlamisták elhanyagolható mértékben voltak csak fogékonyak a náci propagandára. A háború utáni bizonyítékok persze mást mutatnak, főleg azoknak, akik arabul, fárszi nyelven és héberül olvasnak. Remélem, hogy könyvem és a témában folytatott újabb tanulmányok segítenek abban, hogy tisztán lássunk ezekben a fontos kérdésekben. Elég régóta vagyok már történész ahhoz, hogy ne lepődjek meg, ha a régi paradigma némely védelmezője megtámad. A bizonyítékok azonban végül meggyőzik vagy félretolják az útból őket.
2010. 07. 02. (XIV/26)
