A lecsúszás elsődleges oka a kínai dömpingáruk megjelenése – állítja Kőhegyi László, egy kisbolttulajdonos a Garay utcában.
A 2008-ban átadott „Garay Plaza” pedig nem sokat változtatott a helyzeten. Az épület emelné ugyan a környék színvonalát, de alig van vásárló.
„Alapelv, hogy Magyarországon a magyar embereknek kellene a legjobban élni. Valami azonban nem stimmel, mert itt egyik ember a másiknak farkasa” – állítja Kőhegyi László. Az ötvenhat éves boltvezető, aki születésétől fogva a VII. kerületben él, úgy ismeri a városrészt, mint a tenyerét: „Ezt a környéket üzemek, varrodák, szövetkezetek, fonalboltok sokasága jellemezte néhány évtizeddel ezelőtt. A cseh, orosz, ukrán, bolgár, szlovén kereskedők innét vitték a kötöttárut, amelynek termelése jóval meghaladta azt a mértéket, amelyet a magyar kereslet jelentett. A kötöttáruipar azonban egyik napról a másikra tönkrement, a tulajdonosok pedig örülhettek, ha a drágán beszerzett kötőgépeiket ócskavas áron, a szállítási költséget megspórolva elszállíthatták” – mondja a bolttulajdonos, akinek kötöttáru-boltja tizenöt évvel ezelőtt elegendő keresetet biztosított ahhoz, hogy az egész családját eltartsa. Öt éve azonban váltania kellett, s a textil-ipari termékek helyett élelmiszerforgalmazásra kényszerült. Igaz, ebből nincs olyan nagy profit, de ha az emberiség nem szokik le az evésről, a legalapvetőbb emberi szükséglet mindig biztosítani fogja, hogy legyen vásárló.
Kőhegyi úr – vagy ahogy az ötpercenként megjelenő vevők hívják, „Laci bácsi” – szerint a rendszerváltás környékén megjelenő kínaiak a felelősek azért, hogy hihetetlenül olcsó dömpingáruikkal tönkrementek a magyar kisüzemek. „Úgy hallottam, hogy a termékeket olyan hajókon szállítják, amelyek valóságos gyárként funkcionálnak. A ruhaneműt, pólóingeket a hajókon varrják, a végterméket ott csomagolják.”
Árudömping és alacsony ár: mindez nemcsak a textilben, hanem a bőriparban, sőt a műszaki cikkek területén is biztosítja az érvényesülésüket. Megjegyezhetjük, hogy a hajók immár nemcsak a feldolgozásban, de az alapanyaggyártásban is élen járnak. Hála az újrahasznosítás egyre nagyobb térhódításának, a kínaiak tonnaszám vásárolják fel a kiürült műanyag flakonokat, s gyakorlatilag szemétből készítenek olyan műanyag granulátumokat, melyekből a modern technológia segítségével műszálat, illetve műszál alapú ruhaterméket állítanak elő. Ennek a technológiának óriási a vízigénye, de sebaj: a hajókon adott a környezet, így a végtermék rendkívül olcsó. S egyáltalán, gondolta volna valaki, hogy a piacon vásárolt műszálas zoknija immár abból a flakonból is készülhetett, amelyből korábban jóízűen itta a frissítő üdítőt?
A kínai gazdaság térnyerése amúgy világjelenség, és nem csupán ebből következhet az a tény, amelyet a bolttulajdonos az elmúlt négy hónapban tapasztalt: állítása szerint a tavalyi időszakhoz képest 80 százalékkal zuhant a forgalma az elmúlt négy hónap alatt. „Az emberek gubbasztanak, nem vásárolnak” – mondja. Kérdésünkre, hogy mi ennek az oka, a boltvezető széttárja a karját: „Nem tudom az okot, csupán a tényeket. De elképzelhetőnek tartom, hogy most fogyott el minden tartalék. Munkalehetőség pedig alig akad.” Mintha csak a valóság illusztrációja volna, huszonegy éves hölgyvásárló érkezik. Munkanélküli. Régi ismerősként üdvözlik egymást: „Laci bácsi, sikerült összelejmolnom egy kis pénzt” – mondja a hölgy, mintegy megindokolva, miből futja a vásárlásra. Egyébként pedig kukatologatásból szerez némi jövedelmet.
„Most már ott tartunk, hogy gyakran kínaiak alkalmaznak magyar munkásokat. Napi 10-12 órás műszak esetén 2500-3000 forintot fizetnek” – teszi hozzá a kereskedő. Kőhegyi úr széles ismeretségi köréből fakadóan sok-sok, a valós életből származó történettel találkozik. Szinte könyvet írhatna mindarról, amit hallott, s amelyekről véleményt formált. Ő nem igazán tud a problémákra megoldást – teszi hozzá –, de hát azért vannak az erre hivatott intézmények, szervek, politikusok.
Kérdéseinkre, melyek a hazánkban tartózkodó ázsiaiak számára, adózásuk mértékére vonatkoznak, sem az APEH, sem a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) nem tudott a Heteknek tájékoztatást adni. (Az APEH illetékese szerint ez alkotmányellenes volna, az MKIK-tól kapott információk szerint nincs ilyen kimutatás.)
A bajok forrása azonban minden bizonnyal összetettebb a Kőhegyi úr által felvázoltnál, hiszen kínai seftelők ide vagy oda, a Garay téren több mint 10 milliárd forintból felépült csarnok pang az ürességtől.
A történelmi hagyomány kategóriájába sorolható piacot a föld alá, a mínusz első emeletre száműzték a két éve elkészült épületkomplexumban, a bejárat melletti földszinten pedig délután négy órakor alig látható egy-két érdeklődő vagy vevő. Közvetlenül a bejárat mellett üres, fémráccsal védett elárusítóhelyek árválkodnak, beljebb a cipőbolt és az Egészség Oázis eladói egymással beszélgetnek. Érdeklődésünkre, milyen itt a forgalom, csak legyintenek. „Evickélünk, evickélünk, egyre kevesebb a vevő” – mondják. A „pláza” szó hallatán pedig mindketten kinevetnek: „Pláza? Jó is lenne! De ahhoz az kellene, hogy legyenek boltok, és legyenek vásárlók.”
2010. 04. 02. (XIV/13)
