Tavaly decemberben, amikor kijöttem a Gázai övezetből, először Lehavimba mentem, majd onnan Eilatba. Egyrészt remek gondolatnak tűnt, hogy a karácsonyt a tenger partján töltsem huszonegy fokos melegben, másrészt vissza kellett adnom egy izraeli–magyar IDF-katonának a golyóálló mellényét, akivel még Budapesten ismerkedtem meg, amikor itt tartott előadást. Azt mondta, szóljak, ha kell mellény, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy ne a sajátomat cipeljem Magyarországról. Az ilyen felszerelések elég drágák. Az volt a minimum, hogy személyesen viszem vissza neki, ha már kölcsönadta.
Négy órán keresztül zötykölődtem a távolsági buszon, bámulva a Negev-sivatag sziklás-homokos dűnéit, mire Eilatba értem. Abban maradtunk a katonával, hogy a következő napot azzal fogom tölteni, hogy különböző izraelieket hallgatok meg a palesztin konfliktusról, hogy kiegyensúlyozzam a túlnyomórészt palesztin anyagaimat. Megérkezésemkor csak egy rövid időre futottunk össze, éppen annyira, hogy visszaadjam a mellényét. Azt terveztük, hogy másnap délelőtt bejön értem a városba, és kivisz a kibucába, ahol élnek. A találkozóból és az interjúkból semmi sem lett. Másnap, közvetlenül a találkozó megbeszélt időpontja előtt telefonon mondta le a találkozót.
A hangjából érezni lehetett, hogy valami baj van, de részleteket nem árulhatott el. Annyit mondott, hogy ebben a pillanatban indul a Golán-fennsíkra, és hogy sajnos nem tudja velem tölteni a hétvégét. Riadóztatták az egységét.
Fékek és ellensúlyok nélkül: Miért kellenek korlátok a „jó embereknek” is?
A szubjektív hangulatok és a racionális érvek hiánya rossz tanácsadó az államszervezet átalakításánál »
A Pride titkolt eredete
A melegmozgalom programját évtizedekkel ezelőtt megírták »
Pergamon ősi titka és Európa sorsa
Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe? »