2011-ben, amikor kitört a líbiai polgárháború, egy kanadai– egyiptomi kollégával utaztunk Bengáziba Alexandriából. Az utolsó város Egyiptom felől Szallum volt. A határátkelő egy vörös sziklán állt a tenger felett, erősen fújt a szél. Csak az egyiptomi oldalon volt számottevő az ellenőrzés. Főleg afrikai migránsokkal volt tele a határátkelő, a helyzet pedig már súrolta a humanitárius katasztrófa határát: az összegyűlt kétezer embert etetni kellett.
Kék mellényeikben a Nemzetközi Migrációs Szervezet munkatársai szervezték meg a rögtönzött menekülttábor ellátását – hivatalosan nem nyilatkozhattak nekünk. Hajnalban persze együtt reggeliztünk a stábbal, és beszélgettünk az arab tavaszról, a forradalomról, és arról, hogy a jogállamiság és a demokrácia, a szabadság kora fog beköszönteni a Közel-Keleten.
Kezdő tudósítóként euforikus hangulatban ültem, látva az évtizedes diktatúrák ellen megmozduló néptömegeket. Egy idősebb férfi nem osztotta túlságosan a lelkesedésemet. „A káosz és a vér kora jön” – mondta. Nem hallgattam rá, átmentünk Tobrukba, Tobrukból Bengáziba, én pedig megírtam lelkes cikkeimet az „átmeneti nemzeti tanács” nehézségeiről és Kadhafi megbuktatásáról.
2017. 07.20. (XXI/29)
