James Bamford hosszas szervezőmunka után utazott Moszkvába, ahol mindig csak néhány, töredéknyi információt kapott a tervezett találkozókról, amelyek végül két héten át folyamatosan tartottak. Snowden hosszan beszél az interjúban azokról az okokról, amelyek végül odáig vezettek, hogy szigorúan titkos dokumentumokat szivárogtatott ki a Nemzetbiztonsági Ügynökség munkájáról. A beszélgetések során beszámol arról, hogyan alakult a karrierje, és hogy tehetsége hogyan vitte egyre közelebb azokhoz a szintekhez, ahol már minden információ a rendelkezésére állt. Minél inkább kiábrándult a módszerekből, annál több titkos információhoz kapott hozzáférést, amit több éven át szorgalmasan gyűjtögetett.
Nem sokkal a 31. születésnapja előtt Snowden még mindig reméli, hogy valaha hazatérhet, bár abban nem hajlandó együttműködni, hogy „a törvényt politikai fegyverként használják, vagy hogy egyet-értsünk azzal, hogy elrettentik az állampolgárokat a jogaikért való kiállástól, akármilyen jó üzletet is ajánlanak”.
Snowden gyorsan kiábrándítja az olvasókat, ugyanis egyértelműen kijelenti, hogy a híradásokban megjelenő milliós számú dokumentumoknak csak a töredékét mentette le magának – azért gondolja az ügynökség, hogy többet vitt el, mint valójában, mert megpróbált nyomokat hagyni nekik, hogy rájöjjenek, mit vitt el, és legyen idejük óvintézkedéseket tenni, kódokat megváltoztatni. Ez azonban sosem valósult meg, amit Snowden úgy kommentált: „nem gondoltam, hogy ennyire tehetetlenek”. Pedig ekkorra már teljesen kiábrándult a rendszerből, amely egyre nagyobb mennyiségben, egyre felelőtlenebbül gyűjtötte (és valószínűleg gyűjti most is) az állampolgárok adatait. Obama elnökben, aki a kampányban harcos emberi jogvédői kiszólásokat tett, még látott reményt felcsillanni, ám az új elnök hamar bizonyította, hogy éppen az ellenkezőjére törekszik annak, mint amit választási ígéretként megfogalmazott.
2014. 08. 21. (XVIII/34)
