Minden egyes 1980 és 1982 között született amerikai gyermek akkori és jelenlegi vagyoni helyzetét megvizsgálva a The Equality of Opportunity Project (Egyenlő Lehetőségek Project) vezetői arra jutottak, hogy elenyésző azoknak a száma, akik a legszegényebb rétegből jelentősen feljebb tudták küzdeni magukat az utóbbi harminc évben. Ilyen átfogó kutatás még nem zajlott az Egyesült Államokban: az adott korszak összes adóbevallását összegyűjtötték, a lakosságot öt csopotra osztották a jövedelem alapján, és azt vizsgálták, hogy ezek között mekkora a mozgás. (Az ötfokú létrával ábrázolt skála egyébként jelentősen nyúlt az 1970-es évek óta, azaz nőttek a jövedelmek közötti különbségek, összességében nehezebb „feljebb mászni”.) Míg a középső ötödbe született gyerekek közül 20 százaléknak, a legrosszabb anyagi helyzetűek közül csupán 8 százaléknak sikerült a felső ötödbe bejutnia. Miután korábbi kutatásokkal összevetették az eredményeket, arra is fény derült, hogy a társadalmi mobilitás nemcsak az utóbbi 30 évben volt ennyire alacsony – az Egyesült Államok már régóta nem a lehetőségek országa.
Természetesen nagy különbségek vannak az egyes régiókban mért adatok között. Az ország északi területén megszülető gyerekeknek akár tízszer akkora esélyük lehet kitörni a szegénységből, mint délen, illetve a keleti part egyes részein. Míg Észak-Dakotában több mint 30 százalék esélye van az alsó ötödböl a felsőbe kerülni egy gyereknek, addig Mississippiben és Georgiában még 3 százalék sincs.
A területi eredmények érdekes korrelációkra mutattak rá: nem volt mérvadó az, hogy egy város milyen mértékben iparosodott, vagy mekkora a bevándorló népessége. Ellenben fontosnak bizonyult, hogy a szegényebb lakosok a gazdagokkal elvegyülve éljenek, tehát ne legyenek jövedelmi alapon kialakult, szegregált városrészek, viszont összességében lehetőleg minél alacsonyabbak legyenek a jövedelmek közötti különbségek. Ezen kívül még a jó iskolák, a jól működő közösségi élet (többnyire gyülekezetek) és stabil, kétszülős családok segítik a mobilitást.
A republikánusok számára magas volt a labda, hogy az elnök családpolitikáját kritizálják, ugyanis a jelenlegi adó- és egészségbiztosítási rendszer inkább bünteti, minthogy támogatná a családokat. „Ha arról vitatkozunk, miért élnek jobban egyes amerikaiak, mint mások, akkor a »házassági egyenlőtlenséggel« kell foglalkoznunk” – írta a Wall Street Journal hasábjain Ari Fleischer, George W. Bush egykori sajtótitkára. „Ha Obama elnök csökkenteni akarja a jövedelmek közötti különbségeket, akkor a jövedelmek újraelosztása helyett a szegénység legfőbb oka, a családok mélyrepülése ellen kellene harcolnia. Egy ember, akit egy egyedülálló anya és a nagyszülei neveltek fel, majd csodálatos módon az Egyesült Államok elnöke lett, igazán megérthetné ezt.” Fleischer cikkében arra az eredményre is hivatkozik, miszerint a házasságban élő szülők gyermekeinek 2012-ben csupán 2,7 százaléka élt szegénységben, míg azok körében, akiket egyedülálló anya nevelt, 33,9 százalék volt a gyermekszegénység. A csonka családok száma pedig egyre nő: a fehérek között 28,6, a hispánok között 52,5, míg az afroamerikaiak körében eléri a 72,3 százalékot. 1964-ben, amikor meghirdették a szegénység elleni harcot az Egyesült Államokban, ez a szám összesen 7 százalék volt.
A Johnson elnök által kezdeményezett program ötvenedik évfordulóján Marco Rubio floridai szenátor mondott beszédet, amelyben kiemelte: a legszegényebbek számára nem az az amerikai álom, hogy meggazdagodjanak, hanem egy olyan keresetet adó munka, amivel el tudják tartani magukat és a családjukat. Példaként saját szüleit hozta fel, akik Kubából menekültek el egy jobb élet reményében, amit kemény munkával tudtak megszerezni, ha nem is maguk, de a gyermekeik számára. „A legjobb eszköz, amely képes kiemelni a családokat és a gyerekeket a szegénységből, 82 százalékos hatékonysággal csökkenti a gyermekszegénységet. De ez nem egy kormányzati program, hanem a házasság” – mondta Rubio, aki maga is házas, és négy gyerek apja.
A házasság jótékony hatásainak felfedezése nem teljesen új keletű. Már a Clinton- és Bush-érában is kísérleteztek olyan kormányzati programokkal, amelyek az alacsony jövedelmű családok erősítését célozták meg. A 2002-ben nyolc városban, ötezer pár számára meghirdetett „Építsünk Erős Családokat” program hatékonysága azonban minimum kérdéses volt. 2012-ben egy kontrollcsoporttal összevetve azt találták, hogy a programban részt vevők között épphogy néhány százalékkal magasabb volt a párjukat otthagyók, illetve a szerelmükben kiüresedettek száma. Szakértők azzal magyarázták az eredményt, hogy a továbbképzéseken a párok szembesültek hibáikkal, ám ahhoz nem kaptak elég muníciót, hogy ki is javítsák azokat.
2014. 02. 21. (XVIII/8)
