Az izraeli kormányfőt azonban a várakozásokkal ellentétben nem az amerikai kormányzat részéről érte kritika, sőt Jay Carney elnöki szóvivő egyenesen jogosnak nevezte Netanjahu Iránnal kapcsolatos szkepticizmusát. Ugyanígy a közös célokról és látásmódról beszélt Barack Obama is az izraeli kormányfővel folytatott tárgyalása után, mondván, a tettek alapján kell megítélni a teheráni rezsimet, amely korábban többször Izrael megsemmisítéséről beszélt. Az amerikai elnök hangsúlyozottan újra elismételte a szokásos formulát, miszerint ha a diplomáciai megoldások nem vezetnének eredményre, „nyitva áll minden más lehetőség is, beleértve a katonai fellépést” az iráni nukleáris fegyverkezési program megállítására. (Obama az ENSZ előtt tartott beszédében feltűnő módon kihagyta ezt a fordulatot, amiből többen kiolvasni vélték, hogy az Egyesült Államok elfogadta tényként a nukleáris fegyverekkel rendelkező Iránt.)
Netanjahut nem más kritizálta Washingtonban, mint hazai ellenzékének vezetője, Seli Jehimovics, aki a JStreet elnevezésű baloldali zsidó lobbicsoport konferenciáján vett részt. „Az Iránnal kapcsolatos helyes politika az, ha hagyjuk, hogy az Egyesült Államok kezdeményezzen nemzetközi támogatás mellett, különben csak Izrael elszigeteltségét hangsúlyozzuk” – mondta az izraeli Munkapárt elnöke, aki azt is kritizálta, hogy Netanjahu „nem ragadta meg az alkalmat arra, hogy kifejezze komoly szándékait a palesztin ügy iránt”.
Jehimovics reakciója ugyanaz, mint amit az elmúlt húsz évben a Simon Peresz fémjelezte izraeli béketábor képvisel. Az oslói egyezmény aláírásának huszadik évfordulójára megjelent cikkében a Jerusalem Post vezető szerkesztője, Caroline Glick emlékeztet rá, illúzió azt gondolni, hogy a PFSZ és szövetségeseinek a célja a „kétállami megoldás”. Nem palesztin államot akarnak, hanem Izrael megsemmisítését, és ehhez a nemzetközi környezet ma sokkal kedvezőbb a számukra.
„Az Obama-adminisztráció egyre mélyebbre merül a működésképtelenség kútjába. Az arab világban a legveszélyesebb elemek kerülnek hatalomra, egyik országban a másik után. Az Európai Unió nagyobb nemzetközi páriaállamként kezeli Izraelt, mint Iránt, Észak-Koreát vagy Szíriát. A nyugati világban az egyetemi intézményekben normává vált az Izrael-ellenes indoktrináció. Egy olyan új nemzedék nő fel, amely soha nem hallotta a zsidó államról az igazságot” – írja az Izrael húsz éves rémálma című cikkében Glick.
A Netanjahu-beszéd előzménye volt, hogy 1979 óta először közvetlen, legmagasabb szintű kapcsolatfelvétel történt az Egyesült Államok és Irán között. Barack Obama egyenesen kézfogást szeretett volna New Yorkban Rohanival, ám az iráni delegáció nem ment el arra a díszvacsorára, ahol a „spontán” találkozás megtörtént volna, bármennyire is készültek az újságírók és fotósok. Az iráni elnök azonban elutazása előtt felhívta Obamát, és 15 percet beszélgetett vele, tolmács segítségével.
Susan Rice amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó szerint a dialógus „szívélyes” és „konstruktív” volt. Obama elismerte, hogy lesznek akadályok az átfogó megegyezés megszületése előtt, de kijelentette, szándéka meghaladni „ezt a nehéz történetet”. A mosolydiplomácia intenzitását jelzi, hogy az amerikai elnök gratulált Rohaninak választási győzelméhez, és a két vezető egymás nyelvén köszönt el egymástól.
„Hálámat fejezem ki az ön vendégszeretete és telefonhívása miatt. Jó napot, elnök úr!” – írta a beszélgetést követően a Twitter mikroblogoldalon Rohani, majd ezt az üzenetet küldte az amerikai elnöknek: „Reménykedünk abban, amit a P5+1 csoporttól (az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja és Németország – a szerk.) és különösen az ön kormányától fogunk látni az elkövetkező hetekben.”
Az amerikai–iráni nyájas udvariaskodás után nehéz dolga volt Benjamin Netanjahunak, akit még saját kormányából is bíráltak amiatt, hogy nem engedélyezte az izraeli delegáció részvételét Rohani ENSZ-beszéde alatt. Netanjahu utolsóként szólalt fel a világszervezet őszi közgyűlésén. Félórás beszédében kijelentette, Rohani politikai életútja és a teheráni rezsim jellege miatt nem hisz az iráni elnöknek. Netanjahu szerint a vezetőváltás során csak annyi történt, hogy míg Ahmadinezsád „farkasbőrbe bújt farkas volt”, addig Rohani „báránybőrbe bújt farkas”, aki az „ajatollahok által vezetett rezsim hű szolgája”.
Az izraeli miniszterelnök kijelentette, hogy a szankciókat csak akkor lehet enyhíteni, ha Irán teljes mértékben felhagy az atomfegyverek kifejlesztésére irányuló programjával. Netanjahu szerint Teherán az elmúlt egy évben arra törekedett, hogy olyan dúsítotturán-készletet halmozzon fel, amelyből tetszése szerinti időpontban atomfegyvert állíthat elő. Ezt a lépést Izrael nem várja karba tett kézzel, és ha szükséges, egyedül is kész megfékezni Iránt – mondta Netanjahu, aki most, úgy tűnik, egyedül maradt azzal az álláspontjával, hogy Irán a szirénhangok ellenére „ötvenszer veszélyesebb latorállam”, mint Észak-Korea, amely szintén tárgyalási szándékot ígért, mielőtt elvégezte volna első sikeres atombomba-robbantását.
Az Egyesült Államok és Oroszország azt szeretné, ha Iránnal kapcsolatban is működne a szíriai modell. A népszerű érvelés szerint, ahogy Aszad a katonai fenyegetés nyomán megígérte a vegyi fegyverek megsemmisítését, úgy Teherán is hajlandó lemondani katonai célú atomprogramjáról, a gazdasági és pénzügyi szankciók feloldásáért cserébe. A jeruzsálemi kormány azonban attól tart, hogy a közel-keleti leszerelés valódi célja az, hogy Izraelt megfossza védelmi képességeitől, ami tovább fokozná a térségben a háborús veszélyt. Az Obama-kormányzat az iráni fenyegetés megoldásának ígéretével bírta rá Izraelt, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a palesztinokkal. A mosolydiplomácia egyelőre nem hozott kézzelfogható eredményeket, növelte viszont a nyomást Izraelen, hogy az elmúlt húsz év keserű tapasztalatai ellenére további egyoldalú engedményeket tegyen ellenségei felé.
Köszönet a keresztényeknek!
2013. 10. 04. (XVII/40)
