A NATO-csapatok 2014-re tervezett kivonása sem könnyíti meg a meglehetősen gyenge pozícióban lévő afgán kormány helyzetét, és elképzelhető, hogy az ásványokból származó bevétel is tovább szítja a konfliktusokat. Regionális hadurak és fegyveres milíciák vezetői próbálják rátenni kezüket az érintett területekre, és a tálibok is igyekeznek elfoglalni a tervezett fejlesztések helyeit. A fővárosban, Kabulban javában zajlik a manőverezés – ki is robbant a vita azzal kapcsolatban, hogy egyes szerződéseket Hamid Karzai elnök rokonai nyertek el.
A szép kilátások a külföldi érdeklődőket is vonzzák, azonban egy bányászatról szóló törvényjavaslatot a kormány elutasított, mivel véleményük szerint túlságosan a nyugati kereskedelmi érdekeket szolgálta volna ki. „Afganisztánban hatalmas kockázattal járna egy új bányászati szektor kiépítésébe fektetni” –nyilatkozta Eleanor Nichol, a Global Witness társadalmi szervezet szóvivője a The New York Timesnak.
Idén nyáron a Kínai Nemzeti Olajvállalat egy, az afgán elnök rokonai által működtetett céggel együttműködve elkezdte kinyerni a kőolajat az északi Amu-darja folyó térségében. Egy befektetési konzorcium az amerikai JPMorgan Chase cég vezetésével már afgán aranyat bányászik, egy másik kínai vállalat pedig egy hatalmas rézbányát próbál korszerűsíteni. Wahidullah Shahrani bányaügyi miniszter azonban attól tart, nem sikerül megtalálni a kellő egyensúlyt a külföldi befektetők bevonása és az afgán bevételek növelése között.
Aggodalomra ad okot, hogy az olyan kisebb bányák, ahol például drágaköveket, márványt és kromitot bányásznak, kívül esnek az állami ellenőrzésen; az iszlamista lázadók az országból kicsempészve ezekkel fizetnek védelmi pénzt a pakisztáni táliboknak és a Hakkáni-hálózatnak. A határon található Khost tartományban a kitermelt kromitmennyiség mintegy felét illegálisan bányásszák, és Pakisztánba csempészik, így ennek bevételéből Afganisztán semmit nem lát.
Bamian vezető geológusa, a 27 éves Mohammad Amin attól tart, hogy a tálibok eljutnak egészen az ország közepén található tartományig, és a megkezdett projektek meghiúsulnak. Vannak erre utaló jelek, a Kabulba vezető út már most sem biztonságos külföldiek számára, és több támadás történt a kormányerők ellen. Egyes tervek szerint vasutat építenének, hogy Baimanból a vasat elszállítsák esetleg egy iráni kikötőig, vagy csatlakozzanak ahhoz a vasútvonalhoz, amelyre Kína tett ígéretet a keleti Mes Aynak-i rézbányától Pakisztán felé, esetleg északra, Türkmenisztán felé. A kínai vasútra elméletileg 2007-ben megkapták az engedélyt, mégsem kezdték meg az építkezést. Egy nyugati tisztviselő szerint „mindenki habozik, hogy 2014-en túl tervezzen. Megváltozhat a kormány összetétele, és ha valaki addigra új utakat vagy erőműveket is épített – minden elveszhet”.
Maga az afgán nép sem bízik abban, hogy a gyenge kormány és a korrupt minisztériumok sokat ki tudnának hozni az ásványokban rejlő lehetőségekből, és fel tudnának építeni egy működőképes bányászati ágat, amelyből az átlagembereknek is haszna lenne.
Vannak azonban, akikben él még a remény – a 38 éves Shir Ali elmondta, hogyha napszámosi munkát kapna, akkor mind a 12 gyermekét tudná iskoláztatni, mert lenne pénze egyenruhákra és tankönyvekre. Egy bolttulajdonos szerint pedig, „ha nem lesz itt bánya, akkor olyan emberek leszünk, akik csak ülnek a kincsük felett”.
2012. 09. 21. (XVI/38)
