Ha a történelemben csak a Szovjetunió felbomlásáig megyünk vissza, azt
látjuk, hogy a zűrzavaros időket, a grúziai belső válságot kihasználva a 90-es
évek elején két, addig Grúziához tartozó autonómia – Abházia és Dél-Oszétia –
kivált az „anyaországból”. A Fekete-tenger partján viszonylag keskeny földsávot
elfoglaló Abházia szeparatista erői fegyverrel űzték ki az autonóm
köztársaságból a grúz csapatokat és lakosokat. Nem érdektelen tény, hogy
Abháziában a grúzok lélekszáma akkor még háromszorosa volt az abházokénak,
továbbá, hogy a grúzok lélekszáma (összesen) tizenvalahányszorosa az
abházokénak. Ha a szeparatista akció mégis sikerrel járt, abban nem kis szerepe
volt egy furcsa koalíciónak, amelyet az abházok oldalán harcoló kabard,
cserkesz, csecsen muzulmán hittestvérek és a velük akkor vállvetve küzdő korábbi
és mai ellenségek – az orosz kozákok, sőt, állítólag orosz reguláris erők is –
alkottak.
1994 óta ENSZ-megfigyelők és orosz kéksisakosok felügyelik a meglehetősen
nyugtalan békét grúzok és abházok, grúzok és dél-oszétok között. Grúzia egy
pillanatra sem tett le arról, hogy a két elkóborolt jószágot visszaterelje a
közös akolba, míg azoknak eszük ágában sincs lemondani kikiáltott, népszavazáson
megerősített függetlenségükről.
Apróbb provokációkat leszámítva hosszabb ideig senki sem próbálta meg
felborítani a ténylegesen kialakult status quót. Amikor azonban egyrészről
Grúzia mind közelebb került a NATO-hoz, másrészről Koszovó függetlenségének
nyugati elismerése felhasználható lett precedensként, a helyzet kiéleződött.
Oroszország retteg attól, hogy ellenfelei bekerítik. A NATO bukaresti
csúcsértekezletén nem Bush elnökön múlt, hogy a szervezet nem vette fel a NATO
teljes jogú előszobájának számító „tagsági akciótervbe” Ukrajnát és Grúziát. A
másik oldalon a feszültség növekedéséhez hozzájárult az idei januári grúz
elnökválasztás, illetve a május végére kitűzött parlamenti választás, amelyeknek
kampányaiban Mihail Szaakasvili államfő a maga és hívei javára igyekezett,
igyekszik kihasználni az országegyesítés jelszavát, illetve az orosz fenyegetés
mumusát.
Így aztán március-április óta feszül a húr, amin az sem változtatott, hogy
Oroszország felújította a jó ideje szünetelő szárazföldi és tengeri közlekedést,
valamint a postaforgalmat Grúziával, enyhített a vízumkiadás rendjén, kilátásba
helyezte, hogy feloldja a grúz mezőgazdasági és borászati termékek behozatalának
tilalmát. Igaz, ezek a „kedvezmények” főként arra irányultak, hogy rávegye
Tbiliszit: ne emeljen vétót Oroszországnak a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO)
való felvétele ellen.
Grúz politikusok számos alkalommal azzal vádolták meg Moszkvát, hogy annektálni
akarja a két régiót, miután kilépett a két szakadár grúziai területtel szembeni
gazdasági szankciós rendszerből (igaz, gyakorlatilag addig sem igen tartotta
magát a szankciókhoz) és kilátásba helyezte, hogy bevonja Abháziát a 2014. évi
téli olimpiával kapcsolatos infrastrukturális beruházásokba. Tbiliszi azzal
vágott vissza, hogy megfontolja: nemzetközi körözőlevelet bocsát ki a –
nemzetközi jog szerint Grúziához tartozó – Abháziában törvénytelenül beruházó
orosz üzletemberek (köztük Jurij Luzskov moszkvai polgármester) ellen. Orosz
lapok szerint Grúzia csapatösszevonásokat hajt végre az Inguri folyó mentén, az
abház határ közelében. Moszkva erre hivatalosan közölte: ha kell, „katonai
eszközökkel” is megvédi az Abháziában, illetve Dél-Oszétiában élő
„honfitársakat”. Mihail Szaakasvili grúz államfő szinte korlátlan autonómiát
ajánlott fel a két szakadár vidéknek, de Szergej Bagaps abház és Eduard Kokojti
dél-oszét elnök sietve közölte: az a vonat már elment, és minden körülmények
között kitartanak függetlenségük mellett. Oroszország másfélszeresére növelte a
térségben állomásozó békefenntartóinak létszámát, Grúzia az ENSZ-hez fordult. A
Biztonsági Tanács, amelyben Oroszországnak vétójoga van, természetesen nem volt
hajlandó/képes elítélni Moszkvát, viszont négy nyugati hatalom közös
nyilatkozatban erélyes figyelmeztetést intézett Moszkva címére.
Tulajdonképpen különösebb természeti kincsekkel nem rendelkező, két, a magyar
megyéknél kisebb lakosságú területről van szó (Abháziának mindössze kb. 210
ezer, Dél-Oszétiának mintegy 90 ezer lakosa van), mégis az Erisz almájának a
szerepét játsszák Oroszország és Grúzia (pontosabban: a mögötte álló NATO)
viszályában. Még szerencse, hogy minden fenyegetés, kardcsörtetés, a közeli
inváziót sejtető, fokozott légi felderítés ellenére sem valószínű, hogy
nagyszabású fegyveres konfliktus törjön ki miattuk. Grúzia ugyanis tisztában van
vele, hogy az orosz hadsereggel való nyílt szembekerülést kockáztatja, ha támad.
Oroszország nyilván keményen visszaverné a grúz katonai akciót, hiszen abból
indul ki, hogy ha ez bekövetkezne, a NATO aligha lépne túl a komoly
figyelmeztetéseken. Az Észak-Atlanti Szövetség csak akkor vállal komoly rizikót,
ha előbb vagy utóbb meghívja tagjai sorába – a demokratikus rendszerűnek
egyébként nem feltétlenül mondható – Grúziát. Akkor ugyanis már kötné a
kölcsönös segítségnyújtás kötelezettsége.
2008. 05. 09. (XII/19)
