Az "aggodalmakat" az ekkor Bécsben ülésező IAEA vezetői tanácsa fogalmazta meg. Szerintük ugyanis Irán visszatartott, vagy csak részleges információt adott radioaktív anyagok vásárlásáról, feldolgozásáról és hulladékának felhasználásáról, ami arra a gyanúra ad alapos okot, hogy "Teherán
békés célú atomprogramok álcája alatt valójában atomfegyver létrehozásán munkálkodik". Májusban az IAEA zárt ülésén Richard Boucher külügyi szóvivő szájából elhangzottak már a fenti vádak, kiegészítve azzal, hogy mindebben bizonyos orosz cégek is segédkeznek.
Az orosz–iráni együttműködés az 1990-es évek közepén kezdődött, mikor aláírták a buseri atomerőm? megépítéséről szóló egyezményt. Nem kis haszon is várt az orosz cégekre: az első blokk "ára" nyolcszázmillió, míg a második egymilliárd dollár volt. Ehhez képest – noha az oroszok már rég nekikezdtek a második blokk építésének – az elsőért járó összeget a mai napig nem kapták meg.
Azt, hogy Moszkvának nem érdeke Irán atomhatalommá válása, az orosz belügyminisztérium hivatalos nyilatkozata is alátámasztja, melynek értelmében Oroszország csak
abban az esetben szállít az erőműnek üzemanyagot, ha aláírásra kerül az elhasznált sugárzó fűtőanyag visszaszolgáltatásáról szóló egyezmény. Mint ismeretes, pontosan ez a sugárzó anyag alkotja az atomfegyvergyártás egyik fő komponensét. Teherán készen áll a szóban forgó egyezmény aláírására – akkor vajon mivel magyarázható az Egyesült Államok és az IAEA részéről tapasztalható feszültség?
Ennek több oka van. Ezek közül az egyik Oroszország katonai jelleg? együttműködése Iránnal, mely még a Szovjetunió és a hidegháború idejében alakult ki. Moszkva akkoriban nagy mennyiség? fegyvert adott el Teheránnak. Az utolsó szerződés teljesítésének az olaj világpiaci árának zuhanása, a Szovjetunió széthullása és az orosz–amerikai barátság kialakulásának kezdete szabott gátat. Oroszország pedig a Washingtonhoz történt közeledés során igen kényes helyzetbe került: először is, a Szovjetunió jogutódjaként minden körülmények között teljesítenie kellett fegyverszállítási kötelezettségeit Irán felé. Másodszor, pénzre van szüksége, hogy megoldhassa gazdasági problémáit – köztük saját hatalmas adósságainak kifizetését. Moszkvának emiatt kettős játékot kellett folytatnia. Az addigi, nyíltan vállalt iráni fegyverkereskedelmét leplezni kezdte Amerika előtt. Bármennyire is érdekelt volt politikailag a Washingtonnal való jó kapcsolatban, ugyanúgy érdekelt volt gazdaságilag az iráni fegyverkereskedelemben. Amerika pedig rendszeresen tudomást szerzett a dologról, és rendszeresen bosszankodott rajta. Már csak azért is, mert egy felfegyverkezett Iránnak nem lehet diktálni. Oroszország vezetői ígéretet tettek az amerikai adminisztrációnak, hogy a szovjet időkből örökölt megrendelések teljesítése után nem szállítanak több fegyvert Iránnak – azonban ezt az ígéretet nem teljesítették. Így hát akár ezen az alapon is megállhat az a gyanú, hogy az orosz–iráni atomipari együttműködés túllép a békés célokon.
A problémának van még egy oldala: Washington nem tudja, vagy nem akarja diplomáciai úton rendezni kapcsolatait Teheránnal. Az amerikai adminisztráció ezzel a bizonyos rugalmatlansággal nem veszi figyelembe más országok érdekeit – köztük például Oroszország gazdasági érdekeit.
A harmadik ok: az egyszer? üzleti konkurencia. Oroszország gyanúsítgatása abban, hogy tudatosan segít Iránnak atomfegyvert előállítani, arra is alkalmas, hogy az orosz atomipart megpróbálják minél jobban kiszorítani a világpiacról. Ugyanez a propaganda a hagyományos orosz fegyverekkel kapcsolatban is. Azonban ha Moszkva nem szállít több fegyvert egy országba, az még távolról sem jelenti azt, hogy ott béke lesz. Az orosz helyett rögtön megjelenik az amerikai, kínai vagy más gyártmányú. Ugyanez vonatkozik az olaj vagy más természeti kincsek feldolgozására.
2003. 06. 20. (VII/25)
