Persze, hír – főleg hiteles hír – kevés van. A Churchillnek tulajdonított mondás szerint "a háborúban az igazság olyan drága érték, hogy hazugsággal kell megvédeni". A rengeteg, mindkét oldalról terjesztett dezinformáció miatt a hírmagyarázók hetet-havat hordanak össze, szinte óránként változtatják előrejelzéseiket. Nem is csoda, hogy a Haarec publicistája, Joel Markusz dühösen jegyezte meg: "Van egy álmom: ha majd minden a végéhez ér, gyűjtsük egybe a tévé összes hírmagyarázóját és műsorvezetőjét, akik idióta kérdéseket tesznek fel haifai professzoroknak, az összes lélekbúvárt és önjelölt szakértőt – és zárjuk be őket egy hétre egy szigetelt szobába, és szünet nélkül hallgattassuk velük a hülyeségeket, amelyekkel etettek bennünket."
Pedig másképp is történhetett volna – Izrael hadszíntérré válhatott volna, és ebben az esetben nem páholyból figyelné az eseményeket, úgy mint 1991-ben, az Öböl-háború idején, amikor Szaddám Huszein néhány tucat rakétát lőtt ki
Izraelre. Komoly veszély fenyegetett, hogy Izrael ezúttal is a háború egyik leginkább érintett országa lesz – annak ellenére, hogy a felelős izraeli vezetők, maga Ariel Saron kormányfő is, többször nyomatékosan kijelentették, hogy Izrael nem hadviselő fél, és csak akkor reagálna, ha támadás érné. De hát nyilvánvaló, hogy Amerika túl messze van, Szaddám Huszein nem indíthat ellene közvetlen támadást, Izrael – az amerikaiak vélt szövetségese – pedig elérhető célpont. Éppen ezért az izraeli hadsereg vezetői állandóan hangoztatták, hogy – Mose Jaelon vezérkari főnök szavaival élve – "nagyon-nagyon kicsi az esélye, hogy Izraelt támadás éri", de "erre az egyszázalékos esélyre is százszázalékosan fel kell készülni". Aktív szolgálatba hívtak be 11 ezer, a légvédelmi és egészségügyi egységekben szolgáló tartalékost. Minden lakosnak ingyen gázálarcot osztottak, a turisták és külföldi munkások is kaptak gázálarcot (igaz, nem ingyen, hanem 200 sékelért – mintegy 10 ezer forintért – de távozásukkor, amikor
visszaadták a gázálarcot, 100 sékelt visszafizettek nekik). Még az illegálisan Izraelben dolgozók is kaptak gázálarcot. Csecsemőket speciális álarccal szereltek fel; szakállas férfiak extra méret? álarcot kaptak.
Mindenkinek egy szigetelt szobát kellett berendeznie lakásában, ahova vegyi vagy biológiai fegyverekkel elkövetett támadás esetén vonulhat el. A háború még el sem kezdődött, máris voltak áldozatai: egy hattagú arab család Kefar Kasszemben annyira félt a háború borzalmaitól, hogy az éjszakát az elszigetelt szobában töltötte. De égve hagyták a gázmelegítőt, amely az éjszaka folyamán kiszívta az oxigént a szoba levegőjéből, és a család három tagja reggelig megfulladt. Másutt gyerekek kezdtek el játszani a gázálarckészletben lévő görcsoldó antropinfecskendővel, véletlenül megszúrták magukat, és életveszélyes állapotban szállították őket kórházba.
Eleinte úgy képzelték a biztonságért felelősek, hogy a háború első három napjában fogja igazi veszély fenyegetni Izraelt. A feltételezések szerint ezután az amerikaiak már elfoglalják Irak nyugati részeit, amely az egyetlen térség, ahonnan az iraki rakéták elérhetik Izraelt. Három nap elmúlt, az amerikaiak állítólag Irak nyugati tartományában elfoglaltak két repülőteret, ahonnan 1991-ben rakétákat lőttek ki Izrael felé – de a hírszerzés szerint mégsem múlt el még a veszély. Ezért továbbra is fenntartották a készültséget, habár vadászgépek már nem köröznek 24 órán át az ország fölött, hogy időben jelezzék, ha egy rakétát lőnének ki az irakiak Izrael felé.
Stratégiai megfontolások is aggodalmat váltottak ki, mégpedig kölcsönös aggodalmakat. Az izraeliek attól tartottak, hogy palesztin szélsőségesek (és a libanoni Hezbollah) ki fogják használni a háborús feszültséget terrorakcióik fokozására. A palesztinok viszont attól féltek, hogy Izrael – ugyancsak kihasználva a feszültséget – a megszállt területek palesztin lakosságának elűzését, nagyszabású "transzferjét" tervezi. Ezek a félelmek – legalábbis egyelőre – nem váltak valóra. Sőt, a megszállt területeken itt-ott Irakot támogató tüntetést rendeztek ugyan a palesztinok (a jelszó "Ja Szaddám, ja habib, udrub, udrub Tel Aviv" volt – "Kedves Szaddám, támadd meg Tel Avivot") – de a tüntetések és résztvevőik száma sokkal kisebb volt, mint 1991-ben, amikor a palesztinok örömükben a tetőkön táncoltak, míg rakéták hullottak az izareli városokra.
A készültség e sorok írásakor még fennáll, a lakosokat utasították, hogy ha elmennek hazulról, vigyék magukkal a gázálarckészletüket. A pesszimisták ezt meg is teszik – de számuk egyre fogy. Az élet visszatért a rendes medrébe, az iskolákban a tanulók jelenléte elérte a 85-90 százalékot (a háború első napján tapasztalt 50 százalékhoz képest), a színházak játszanak, a labdarúgó-bajnokság zavartalanul folytatódik. Úgy látszik, a lakosság döntő többsége magáévá tette az optimista nézetet: ebből a háborúból Izrael kimarad.
Persze, nem minden ennyire egyértelmű. Hogyan lehet például meghatározni annak a szerelmespárnak a hozzáállását, akik a parkban ülnek, zavartalanul csókolóznak, de mellettük ott van a padon a gázálarckészlet? Optimisták? Vagy pesszimisták? Vagy pedig – Emil Habibi izraeli arab író híressé vált megfogalmazása szerint opszimisták, ami az izraeliekre annyira jellemző optimizmus és pesszimizmus keveréke.
2003. 03. 28. (VII/13)
