Kelet-timori menekültek hagyják el az őket kimenekítő indonéz hadihajót. Függetlenség
helyett exodus Fotó: MTI
Kaotikus állapotok uralkodnak az Indonéziához tartozó Kelet-Timoron. Az augusztus végi
népszavazáson a szavazóképes polgárok mintegy 99 százaléka jelent meg, s elsöprő
többséggel az Indonéziától való elszakadásra, azaz a függetlenségre szavazott. Válaszul
az Indonézia-barát helyi milícia, amely már a szavazás előtt is a félelem légkörét
próbálta kialakítani a lakosság körében, véres megtorló akciókba kezdett. A
sziget fővárosában, Diliben, a terrortámadásoknak már több ezer áldozata van. A
milicisták házakat fosztottak ki és gyújtottak fel, többezres tömeg menekült el
otthonából. A helyzet rendezésére a dzsakartai kormány statáriumot rendelt el,
amelynek értelmében a kijárási tilalom megszegőit a helyszínen agyonlőhetik. Sokak
szerint ez az intézkedés inkább a terrorcselekmények számára biztosít jogalapot, és
nem a feszültség enyhítését szolgálja.
A konfliktus gyökerei egészen 1975-re nyúlnak vissza, amikor az akkor még portugál
fennhatóság alatt álló Kelet-Timoron polgárháború robbant ki a marxista és a
marxista-ellenes csoportok között. Portugália éppen akkor belső problémákkal is küszködött,
ezért kivonult a területről, Indonézia pedig kihasználva az így keletkezett hatalmi
vákuumot, bevonult a helyére, és a következő évben annektálta is azt. A következő
24 évet a kelet-timori gerillacsoportok függetlenségi harcai jellemezték, a belső
forrongásoknak mintegy 200 ezer ember esett áldozatul. Bár az egykor malária sújtotta,
eldugott szigeten az indonéz fennhatóság ideje alatt nőtt az egy főre eső jövedelem,
és emelkedett az iskolák, kórházak és közutak száma is, az eredményeket elhomályosította
a vaskez? katonai uralom bevezetése. Jóllehet gazdasági szempontból előnyösebb
lenne Kelet-Timor számára, ha Indonézia "szárnyai" alatt maradna, a lakosság nagy
része mégis úgy véli, a folyamatos rendőri jelenlét és felügyelet, a családtagok,
barátok nyomtalan eltűnése túl magas ár a gazdasági fejlődésért cserébe.
1999. 09. 11. (III/36)
