Miért éppen a zöldség-gyümölcs kereskedelemmel kezdett el foglalkozni annak idején?
– Szüleim a helyi Zöldértnél dolgoztak Dunavecsén, apám volt a kirendeltségvezető. Jókora terület tartozott hozzá Kunszentmiklóstól Kalocsáig, és a hagymától a sárgabarackon keresztül a sóskáig rengeteg terményt vásárolt fel, amelyeket a Hungarofructon keresztül külföldön értékesítettek. Öcsémmel ebben a közegben nőttünk fel. Rendszeresen járt a telepre egy exportügyintéző, az ő munkája tetszett nekem a legjobban: motorral járt, ami akkoriban, az ötvenes-hatvanas években nagy szó volt, és mindenki „körbeugrálta”.
Az érettségi után a Kecskeméti Kertészeti Főiskolára iratkoztam be, és bár nem végeztem el, apám révén felvettek a Hungarofructhoz. 1973-ban, húsz-évesen kerültem Kiskőrösre, én vásároltam fel a térségből az exportra szánt zöldséget, gyümölcsöt. Kihasználva a helyzeti előnyünket, egy kollégámmal béreltünk száz hektár almást: végül is mi vettük át a környék összes almáját, miért termeltünk volna gombát? Ősszel minden nap megkerestem egy új Zsiguli árát. Megnősültem, házat építettem, a rendszerváltás előtt pedig már arról beszélgettünk, hogy maszek céget kell csinálni, ez lett a Kofruct 1991-ben. Az első két évben – a jó kapcsolatnak köszönhetően – továbbra is a még működő Hungarofructnak szállítottunk. 1992-re mi lettünk a legerősebbek az országban, és hosszú évekig a 200 legnagyobb adózó között szerepeltünk. A meggyszezonban 15 hűtőkamiont raktunk meg naponta, akkor ragadt rám a meggy-
király titulus. De nemcsak meggyel foglalkoztunk, hanem paprikával, sárgabarackkal, szilvával, cseresznyével és spárgával is – utóbbit én honosítottam meg a környéken.
Hova adtak el ennyi termést? A rendszerváltás idején bedőltek az addigi exportpiacok, nem?
– A KGST-piacok igen, de mi Németországba szállítottunk. Már a Hungarofructnál sem a szovjet export tartozott hozzánk, hanem a sokkal kedvezőbb NDK és csehszlovák piac. Ráadásul az egykori állami cégnél az évente megrendezett külker olimpiákon együtt fociztam egy kollégával, aki aztán a müncheni Albert Piltz óriás importvállalatnál lett magyar referens. Az ő segítségével bejutottunk ide. Persze a kapcsolat nem volt elég, megfelelő minőségű árut kellett szállítani. Én találtam ki a félkilós, hálózott fehérpaprikát, aztán elkezdtük a többi árut is így, vagy hasonlóan igényes formában csomagolni. Igaz, hogy kicsi volt az árrés, viszont előre fizettek 400-500 ezer márkát.
Hamarosan több német konzervgyárral felvettük a kapcsolatot. A Stollenwercknél – amely naponta 800 tonna meggyet dolgozott fel – azt mondták, ha nem tudok napi 400 ezer márka értékben felvásárolni, akkor ne is kezdjek hozzá. Úgyhogy már Szabolcsban is kellett hűtőházakat bérelnem.
Stuttgartba pedig heti 20 kamion paprikát kellett szállítanunk. Amikor kimentem tárgyalni, kértem, hogy hadd mondjak néhány dolgot a cégünkről. Az igazgató azt felelte, „nem kell mondania semmit, az áruról látom, hogy maga kicsoda”.
Mitől működött a dolog?
– Egyrészt akkoriban ezt a szakmát még nem tanították, viszont nekem a szüleim révén minden a kisujjamban volt, és megfelelő kapcsolatrendszerrel is rendelkeztem. Sokat számított, hogy már a kezdetektől nagyon sok készpénz forgott nálunk, azonnal fizettünk a termelőknek, így mi határoztuk meg a felvásárlási árakat, a konkurenciának igazodni kellett hozzánk.
1997-re felértem a csúcsra: többmilliárdos forgalmunk volt évente, a szezonban akár hétszázan is dolgoztak nálunk, hírnévben pedig túlnőttem apámon. A helyettesem korábbi főnököm, a Magyar Gyümölcs-szövetség elnöke volt – úgyhogy viccesen mindig azt kérdeztem: ha ő az elnök, akkor én ki vagyok.
Mekkora vagyona volt?
– Olyan kétmilliárd forint. A nyereség nagy részét visszaforgattam a fejlesztésekbe: például megvásároltuk a legmodernebb válogató- és csomagológépeket, amelyek lehetővé tették, hogy az országban egyedüliként Brazíliába is exportáljunk almát.
Azt mesélték önről, hogy ha kedve támadt New Yorkban vacsorázni, felültek a repülőre és kiutaztak…
– A Times Square-t és Manhattant jobban ismertem, mint Budapestet. A legtöbbször a sport miatt utaztunk. Amikor a fiam olyan 12 éves volt, gyűjtögette a kártyákat a sztárjátékosokról. Kosárlabdában Shaquille O’Neal volt a kedvence, úgyhogy fogtuk magunkat és kiutaztunk egy Lakers-meccsre Los Angelesbe. Kivittük a lányomat meg az udvarlóját is, és tettünk egy körutazást a tengerentúlon. De nem csak Amerikába jártunk, a Müncheni Olimpiai Stadionban is voltam vagy hatvanszor.
Itthon a kézilabdát támogatta: Kiskőrösnek azóta sem volt NB I-es csapata.
– Amikor névadó szponzor lettem, a megyei bajnokságban a hetedik helyen állt a csapat, másfél év múlva már az élvonalban voltunk – ilyet sem csinált még senki. Nem szerepeltünk rosszul, egyszer még az EHF-kupába is bejutottunk. A csapatot szinte teljesen én finanszíroztam, elbírta a cég – a feleségem még csak nem is tudta, hogy erre elmegy havi 4-5 millió.
Hol ütött be a krach?
– Azt terveztem, hogy 60 évesen visszavonulok, és utazgatok meg golfozok. Ezért felajánlottam az Albert Piltz vállalatnak, hogy vásárolják meg a Kofruct 50 százalékát. Ők kezet adtak rá: 3,6 millió márka vételárban egyeztünk meg. Boldogan autóztam haza Münchenből, mondván: már nemcsak nagy vagyok, de lassan gazdag is.
Akkor még nem tudtam, hogy az a magyar kolléga, aki addig mindenben segített a német cégnél, megfúrta a megállapodást. Én viszont a jövőbeni nagy bevétel reményében továbbra is fejlesztettem, és persze költekeztem.
Közben jött egy rokonom, hogy kéne neki 20 millió, és mivel hirtelen nem volt nálam annyi, elmentem a helyi uzsoráshoz, aki heti 20 százalékos kamatra adott kölcsön.
Ezt nem értem. Egy sikeres vállalkozónak miért kellett uzsoráshoz fordulnia?
– A mi munkánk meglehetősen szezonális volt. Hetente akár tízmilliókat is kerestünk, télen viszont alig volt bevétel, és gyorsan összejött mínusz 50 millió. Ezen kívül mindig volt egy vállalható, de azért jelentős hitelállományunk, amit már nem tudtunk tovább növelni. Úgyhogy bevett szokás volt, hogy kértem kölcsön 30 milliót azzal, hogy 35 milliót adok vissza két hét múlva.
Nem csak uzsorásokkal üzleteltem: ha odatelefonáltam az egyik takarékszövetkezet igazgatójának, hogy kellene 50 millió jövő hétig, két órán belül mehettem a pénzért. Még kamatot sem kért – persze én mindig adtam neki egymilliót, hiszen ezzel a pénzzel megkerestem vagy nyolcat. Ugyanígy voltam az uzsorásokkal is: miért probléma, ha a 30 millióra 40-et adok vissza, ha én még ennél is többet fogok rajta? A legtöbbször még papírt sem írtunk. A bajok akkor kezdődtek, amikor a pénzek nem jöttek be olyan ütemben, ahogyan vártam, ráadásul a cégeladás is elmaradt.
A rokonom 20 milliójából például néhány hónap alatt 320 milliós tartozás lett. Nem akartam, hogy az összeg tovább dagadjon, ezért adtam az uzsorásnak olyan 90 hektárnyi földet.
Mi kötelezte arra, hogy megadja a tartozást?
– A becsületem. Ha megígértem, megadtam.
Becsületből megadott 320 milliót, tudva, hogy ez nyilvánvalóan etikátlan?
– Kicsit persze naiv voltam, ma már nem ezt tenném. De az is hozzátartozik a történethez, hogy amikor nagyobb összegekről volt szó, már fenyegettek is, nekem meg nem voltak maffiakapcsolataim.
Összesen mekkora tartozást halmozott fel, illetve törlesztett ki?
– Olyan másfél milliárd forintot.
Közben meg ment ki Ön alól a cég?
– Persze. Vittek mindent: földeket, hűtőházakat, traktorokat. Ráadásul elváltam, és egy jelentős vagyont otthagytam a feleségemnél. 2001-ben felszámolták a Kofructot, de sikerült a legértékesebb hűtőházamat visszaszerezni a felszámolótól, úgyhogy újrakezdtem – még ha nem is a korábbi szinten. Mivel az uzsoratartozásokat a cég kasszájából fizettem ki, és ezt nem tudtam „lepapírozni”, kaptam két év felfüggesztett börtönt csődbüntett miatt. Ez még nem lett volna akkora baj, de volt még egy korábbi tartozásom, ami 2005-re több mint 500 millióra nőtt – ezzel valamit kezdeni kellett. Akkor az, akinek tartoztam, rákényszerített, hogy kezdjünk el áfázni.
Ez mit jelentett?
– Alma- és meggysűrítményből adtunk el nagy mennyiséget Szlovákiába – persze csak papíron. 500 millió forintot sikerült visszaigényelnünk, ebből kifizettem a tartozás túlnyomó részét. 2006-ban kerültem emiatt előzetesbe. Közben egy 190 ezer forintos csődbüntett miatt – amit nem igazán tudom, hogyan követhettem el a börtönben – kaptam egy év letöltendőt, így a korábban felfüggesztett 2 év is életbe lépett.
Mennyit ült összesen?
– Miután 2012-ben jogerős lett az ítélet, kedvezménnyel 25 hónapot.
Hogyan élte meg a börtönt?
– Nem törtem össze. Sokkal jobban elkeserített az, hogy az áfás ügy miatt első fokon öt munkatársam, akik az érintett cégek ügyvezetői voltak – de nem tudtak semmiről, én intézkedtem helyettük – több éves börtönbüntetést kaptak. Ez jobban bántott annál is, hogy rám öt évet mondtak ki.
Hogy jött a képbe Jézus és a megtérés?
– Amikor még kint voltam, gyakran néztem a Vidám Vasárnapot, tetszett a zene, meg Németh Sándor beszéde is. Sándorházára, a börtönbe elkezdtek bejárni a hitesek istentiszteletet tartani. Olyan háromszor-négyszer voltam az összejövetelen, amikor az egyik hajnalban félálomban volt egy élményem: megmagyarázhatatlan meggyőződés lett úrrá bennem azzal kapcsolatban, hogy ez lesz az én utam. Rögtön megtértem, és elkezdtem olvasni a Bibliát. Bár a vallás nálunk annyiban merült ki annak idején, hogy a zsidó anyukám megtaníttatta velünk a Miatyánkot, próbáltam imádkozni is – leginkább azért, hogy ne büntessék meg az ártatlan vádlott-társaimat. Másodfokon fel is mentették őket, még pénzbüntetést sem kaptak. Az én ügyem azonban még mindig tart.
Mi változott azóta?
– Hamarosan szabadultam, attól fogva minden vasárnap ott vagyok Dunaújvárosban az istentiszteleten, és be is merítkeztem. Több alkalommal a budapesti Hit Parkba is eljutottam. Furcsa dolog, hogy annak idején minden sikerült, pedig nem voltam megtérve, most meg hívőként egy szobakonyhás albérletben lakom – mégis boldogabb vagyok, mint valaha. Vállalkozóként napi 5-6 Xanaxot vettem be, mert olyan ideges voltam. Bár nem merültem mélyre a bűnben, a nők jelentették a gyengémet, rengeteg fizetett „luxusbarátnőm” volt. Most viszont teljesen nyugodt vagyok, a nők pedig eszembe sem jutnak. Nem tudom ezt igazán megfogalmazni, de a szívem ellágyult, könnyen elérzékenyülök. Ezt az ismerősök és a családom is észrevette rajtam, bár a többségük bolondnak gondol.
Miből él?
– 81 ezer forint nyugdíjat kapok, ebből befizetem a tizedet, úgyhogy marad 73 ezer forint. Szerencsére a családom és a keresztények is támogatnak, úgyhogy megvagyok. Sokan, akik rajtam keresztül gazdagodtak meg, felém sem néznek, egyedül azok a cigányok beszélnek velem tisztelettel, akiknek annak idején munkát adtam.
Gondolja, hogy még visszatér az üzleti életbe?
– Van rá esély, hogy már nem kell visszamennem a börtönbe. Ha így lesz, akkor mindenképpen szeretnék aktív életet élni, hiszen bár semmim nincs, az egészségem megmaradt. Ha pedig visszakapok egy régóta várt tartozást, akkor még bármi lehet. Ötleteim azok vannak.
2016. 12. 23. (XX/51-52)
