hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Tapsolnak a fák és szól a gitár
Lakatos Frédi megmenekülése

2008. 01. 16.
Odaálltam a peron széléhez. Tudtam, hogy az ördögnek adom a lelkem, ha megölöm magam, de nem bírtam tovább így élni. Ennél a pokol sem lehet rosszabb. Becsuktam a szemem, hogy ne féljek. Gondoltam, a hang alapján meg tudom állapítani, hol a metró, és mielőtt elém ér, ugrok egy hatalmasat. Nagyon fel voltam pörögve, vártam, hogy jöjjön, vágytam, hogy ugorhassak. Már hallatszott a hangja, éreztem a szelét. Ez a huzat elkezdett forgatni körülöttem valamit. Kinyitottam a szemem, egy szórólap feküdt előttem: „Jézus Krisztus szeret téged. Meg akar menteni a haláltól.”

– A nagymamám nevelt föl, anyukám meg apukám elváltak, miután megszülettem.
Apukámat soha nem is láttam, ma sem ismerem.

Mindketten romák?

– Igen. A nagymamámat hívtam úgy, hogy anyu, de ő tizennyolc éves koromban
meghalt. Mikor őt eltemettem, nemcsak a gondviselőmet vesztettem el, de az
otthonomat, a nyugalmamat, a biztonságomat. Innentől kezdve egyik rokonomtól a
másikhoz kerültem. Egyik nagynénémnél letettem szinte az egész fizetésemet,
mégis azt éreztem, hogy megtűrt, nem kívánt ember vagyok náluk, csak terhükre
vagyok.

A bűnözésbe nem kerültél bele?

– Féltem tőle, lopni se mertem. Volt úgy, hogy elloptam egy csavart vagy
valamit, és máris meglátszott rajtam, nem tudtam hazudni.

Hívő vagy?

– Az általános iskolában jártam hittanra, aztán jártam templomba, áldoztam
meg minden, azt én mindig tudtam, hogy Isten létezik valahogyan, csak nem
tudtam, hogy lehet hozzá közeledni, hogyan lehet megszólítani. A templomban
biztonságban éreztem magam, de egyhangú volt, és nem értettem az egészet.
Magányos voltam, és elkeseredett. Mindig ez a vers volt az eszemben: nincsen
apám, se anyám, se Istenem, se hazám… tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is
ölök… elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek… Mikortól meghalt a
nagymamám, úgy éreztem, nem érdemes élnem. De azt tudtam, hogy ha valaki
öngyilkos lesz, az a pokolba kerül. Viszont úgy éltem, hogy állandóan
kísértettem a halált.

Ezt hogy érted?

– Hidasnémetiben laktam, ott nőttem föl, tele van a község ilyen
dimbes-dombos utakkal. Egyik alkalommal mentem például az úttesten, de úgy, hogy
nem törődtem a forgalommal, és hátulról egyszer csak elütött egy autó, elsodort,
de olyan szerencsésen, hogy nem alá kerültem, hanem a motorháztetőre, és onnan
úgy estem a földre, hogy ugyan összevissza horzsoltam magam, de semmi bajom nem
lett. És nem jött mögöttünk egyetlen autó sem, ami elgázolhatott volna. Nagyon
rendes volt a sofőr, orvoshoz akart vinni, fizetett volna mindent, de engem nem
érdekelt semmi, csak az, miért nem haltam meg. Mondtam is: Istenem, most miért
csináltad ezt? Nem lehetek annyira szerencsétlen, hogy nekem még ez se
sikerüljön. Mikor a pesti rokonok ezt megtudták, lejöttek értem, hogy menjek
föl, próbálkozzak az élettel Pesten. Csepelen a nyomdában dolgoztam, de ezeknél
a rokonaimnál is, látva a szegénységet, leadtam a fizetésemet. Náluk sem tudtam
talpra állni, önállósodni. Elmentem egy másik rokonomhoz a nyolckerbe, később
egy harmadikhoz a Déli pályaudvarhoz. Dolgoztam rendesen, de ott sem tudtam
gyűjtögetni. Jó pár év így telt el, de nem találtam otthont, nem éreztem soha
sehol, hogy hazamegyek. Csak ürességet és elvetettséget éreztem. Elkezdtem inni
a haverokkal, de azt sem tudtam csinálni, mert már az első sör után úgy éreztem,
mint aki másnapos betegségben van, így berúgni se tudtam.

Kábítószer?

– Attól ismeretlenül is nagyon féltem, emiatt soha nem is próbáltam. A nőket is
csak ideig-óráig élveztem, utána jött az üresség meg az undor. Volt egy
élettársam, de elmentem tőle pár hónap után, mert csak azért kellettem neki,
hogy dolgozzak, meg hogy legyen mellette valaki, aki megcsinál mindent. Jött a
katonaság. Örültem neki, hogy addig se leszek senki nyakán. Sikeresen letelt a
katonaévem, sok barátom volt, szerettek. Amikor eljött a leszerelés ideje,
mindenki örült, csak én nem, mindenki mondta, ki hova megy haza, ki várja, én
meg nem tudtam semmit se mondani. Menjek Pestre a rokonokhoz vagy a vidéki
rokonokhoz? Egy pesti vonatra szálltam, Budán a Lugas étteremben találtam
munkát, karbantartó voltam, mindenes. Jól kerestem, a főnök kedvelt, a szakácsok
azt főztek nekem ebédre, amit csak kértem. De vége lett a kerthelyiséges nyári
szezonnak, jött az ősz, kevesebb lett a munka, és feleslegessé váltam. Ezután
nem találtam munkát, megint jött a semmi, a nincsen apám, se anyám… Az egyik
rokonom anyukája szívbeteg volt, egy hatalmas dobozban voltak a gyógyszerei, de
vagy egy kiló. Kétmaroknyi gyógyszert a kabátzsebembe öntöttem, kimentem a
Keletibe, és felszálltam egy debreceni vonat első osztályú kocsijába. Ott voltak
a legkevesebben. Egy üveg kólával bevettem az összes gyógyszert, behúztam a kupé
függönyét, gondoltam, elalszom, Debrecenben majd megtalálnak holtan, és kész.
Vége. Búcsúzóul elénekeltem a nótámat, de bele is aludtam.

Mi volt a nótád?

– „Ha majd egyszer a síromon kivirít egy rózsa.”

Arra ébredek, hogy szájamon, orromon, mintha pár liter kávét nyomattak volna
kifele, spriccolt belőlem szanaszét valami büdös barna folyadék. Tudtam, hogy
Isten mentett meg, hogy ő hányatta velem a gyógyszert kifele. Mondom neki,
megint megmentettél, most se sikerült.

Magadtól hánytál?

– Igen. Erre ébredtem, hogy minden spriccel belőlem. És haragudtam Istenre,
miért nem engedi, hogy meghaljak, mikor nincs helyem ezen a földön, mikor
ennyire magamra hagyott. Még a kenyérből sem ehetek egy jót, mert nincs hozzá
semmi közöm, mert nem én dolgoztam meg érte. Mentőt hívtak, pszichiátriára
vittek, ilyen rácsos emberek közé. Beszélgetett velem egy pszichológusnő, aki
azt mondta, hogy rendbe hozott. De nem változott semmi. Három hónap múlva az a
lány, akivel akkor éltem, akit szerettem is, a Tündi kidobott, azt mondja:
„Sokan vagyunk, nem tudunk tovább befogadni, menj az egyik rokonodhoz.” Ez
szombaton volt, másnap reggel két nejlontáskába összeszedtem a cuccaimat, és
elindultam a metróval a nyolcadik kerületbe. Leszálltam a Klinikáknál, és
haladtam a mozgólépcső felé, miközben jött ez a gondolat: „Minek mész oda
megint? Csak a bajnak vagy, nyűgnek, csak gond leszel megint. Kell ez neked? Nem
kell. Nyírd ki magad! Dobd magad a metró elé!”

Igen, gondoltam, ezt kell tennem. Meg kell tennem. Visszamentem a peronhoz, van
ott egy fehér vonal, ameddig állni lehet, és odaálltam a szélihez, nehogy rám
szóljon a hangosbemondó, nehogy kiszúrják, mire készülök. Tudtam, hogy az
ördögnek adom a lelkemet, ha megölöm magam, de nem bírtam tovább. Nem köt engem
ide már semmi, gondoltam, csak a fájdalom, ennél a pokol se lehet rosszabb. Majd
ezek az érzések kezdtek dübörögni bennem mondatok formájában – szinte hangosan
hallottam a fejemben: „Állj bosszút Tündin! Állj bosszút az összes rokonodon,
anyádon, apádon, mindenkin!” Felbátorodtam. Jött a következő mondat: „Most légy
férfi, legalább most az egyszer! Ugorj alá! Mindenki sajnálni fog, ha meghalsz.
Hogy fognak sírni majd a temetésen…!” Becsuktam a szemem, hogy ne féljek.
Gondoltam, a hang alapján meg tudom állapítani, hol a szerelvény, és mielőtt
elém ér, ugrok egy hatalmasat. Akkor már csak ez dübögött bennem: „Meg kell
tenned! Meg kell tenned!” Ez annyira felpörgetett, hogy már vártam, hogy jöjjön,
vágytam arra, hogy ugorhassak. A két táskám ott volt a lábam között, már
hallatszott a metró hangja, éreztem a szelét. Ez a huzat elkezdett valamit
pörgetni körülöttem. Kinyitottam a szemem, egy A4-es nagyságú szórólap feküdt
előttem. Ez volt ráírva hatalmas betűkkel: „Jézus Krisztus szeret téged. Meg
akar menteni a haláltól. Gyere, ismerd meg az élő Jézust! Hit Gyülekezete…” – és
egy cím alatta. Ez a három mondat, mintha egy kómából ébresztett volna föl,
eleredt a könnyem, és hirtelen mindent megváltoztatott. Arra emlékszem, hogy egy
idős nénike áll mellettem, akit megszólítok: „Csókolom, hol van ez a hely”, és a
kezébe adtam a papírt, hogy olvassa el a címet. Azt mondja: „Fiatalember, felül
erre a metróra, elmegy a végállomásig, leszáll, átmegy a felüljárón, és lemegy
jobbra. Ott lesz egy kis kanyargós út, ami betorkollik a Gyömrői útba, ott már
látni fogja, amerre megy mindenki, menjen arra maga is.” Megtaláltam. Láttam az
embereken a kapunál, hogy ragyog az arcuk. Mi az, hogy örül mindegyik,
gondoltam. Láttam rajtuk, hogy mások, mint a többiek. Fél tizenegy volt, akkor
kezdődött az istentisztelet. Bementem, leültettek. Elkezdtek énekelni, táncoltak
is, és mosolyogtak, én meg elkezdtem sírni, úgy sírtam, mint életemben addig
soha, de még a prédikáció alatt is, hogy miért, nem tudom. Kezdtem megérteni,
ahogy ott szorongattam a szórólapot a kezemben, hogy mit akar Isten az
életemmel. Mikor vége volt, elhatároztam, hogy új életet kezdek, és elindultam
kifele. Akkor egy elegáns úriember, nem az, amelyik prédikált, hanem egy másik,
megszólalt a mikrofonba: „Fiatal barátaim, akik még nem fogadtátok be Jézust,
gyertek, ismerjétek meg őt, és térjetek meg! Gyertek bátran!” Megfordultam.
Furcsa érzések voltak bennem, féltem is, mi fog történni, meg kíváncsi is
voltam, de nagyon akartam. Ahogy elindultam, nyílt ketté a tömeg. Sokan álltunk
elöl, és mindnyájan elmondtuk az öltönyössel azt az imát. Közben megint rám jött
a sírógörcs, és éreztem, hogy Isten szeret.

Megvan még ez a szórólap?

– Nincs. Éveken át őriztem az igazolványomban, de valahogy elkeveredett.

Ezek szerint ez nem mostanában történt?

– Nem, hat évvel ezelőtt. Csak most jutottam el odáig, hogy a nyilvánosság
előtt is meg merjem köszönni Istennek.

Mi történt veled azóta?

– Azóta nemcsak az emberek tapsolnak, de úgy látom, hogy néha még a fák is.
A megtérésem előtti élettársam, Tündi lett a párom. Megtért ő is, azóta van egy
ötéves fiunk és egy másfél éves kislányunk. Csodálatosan élünk, Isten után
Tündinek köszönhetek a legtöbbet. Öcsödön lakunk, abban a házban, ahol te is
találkoztál vele. Megtért az egész család, após, anyós, rokonok, és rengeteg
roma a faluból, meghallják, ha éppen nincs kenyerem, jönnek szatyorral,
kopognak, megterítik az asztalt, letérdeplünk a házunkban, és együtt imádkozunk.
Most éppen a kislányomért, aki beteg. Karácsonyra kaptam tőlük egy gyönyörű
gitárt, éppen olyant, amilyenre gyerekkorom óta vágytam.

Hány éves vagy?

– Harminc. És már szól a kezemben a gitár.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!